Bár már a harmadik feleségével él, alapvetően válásellenesnek vallja magát Kepes András. A népszerű író, tanár és tévés személyiség őszintén beszélt nekünk családról, kapcsolatról és fejlődésről.

– Évek óta nem hallani önről, mégis vonakodott a beszélgetéstől. Ilyen sok a dolga? Most éppen honnan jön?
– Tanítottam.

– Dékán a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán. Másutt is tart előadásokat?
– Igen, például az elmúlt két hétben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktori iskoláján tartottam kurzust kultúrák kommunikációjáról, és például a Corvinusra hívtak előadásra.

– A szíve csücske azért, gondolom, a Kommunikációs Főiskola.
– Három éve építjük kollégáimmal a művészeti kart. Mára 800 művészetis diákkal, nemzetközi színvonalú tanári karral a BKF az egyik vezető művészeti felsőoktatási intézmény az országban. A diákjaink sorra nyerik a hazai és nemzetközi elismeréseket. Ez valóban a szívem csücske.

– Ezek szerint írásra nincs is ideje?
– Pillanatnyilag nincs, de a fejemben most is ott van két-három regénytéma, ősztől megpróbálok időt szakítani rá, mert követelik az olvasóim. A Tövispusztát nagyon szerették, és a regény ősszel megjelenik angolul is.

– Fantasztikusan ábrázol benne több családot is. A sajátjáról, ami igen népes, mesélne egy keveset?
– Számomra egyformán fontos a munka és a család, így azután lassan negyven éve próbálom összeegyeztetni őket, többnyire váltakozó sikerrel. Hat gyerek és négy unoka sok öröm és csaknem ugyanannyi lelkifurdalás, hogy nem tudok annyi időt fordítani rájuk, mint szeretnék, és mint amennyit igényelnének, miközben folyton azon rágom magam, hogy a munkámmal sem tudok haladni.

– Öt lány után született a kisfia. Nem szokta a barátaitól azt a megjegyzést kapni: András, te tipikus lányos apa vagy!
– Az az igazság, hogy amikor az ötödik gyerekünket vártuk, még akkor is kislányt akartam. Úgy is lett. A hatodiknál mondtam azt, hogy most már azért kipróbálnék egy kisfiút. És jött Lukács. Egyébként meg minden gyerek más, akár fiú, akár lány.

– Azért feltételezem, a fiát kicsit másképp kezeli, mint a lányokat.
– Ha igen, akkor nem azért, mert fiú, hanem mert ő úgy igényli. Ahogy mindegyik lánnyal más a kapcsolatom; az egyik ironikusabb, a másik érzelmesebb, a harmadik bensőségesebb, a negyedik intellektuálisabb és így tovább. Aztán az évek során a stílusunk is sokat változik. Meg aztán más az első gyerek, akin még agyonszorongja magát az ember, a későbbieket már rutinosabban kezeli.

– Hat gyerek, két válás, három feleség. Megrázták a válások?
– Bár a harmadik feleségemmel élek, válásellenes vagyok. Legalábbis, ha gyerek is születik a kapcsolatból. Mert egy gyerek számára a válás mindig kiheverhetetlen trauma. De természetesen ha végképp nem működik egy kapcsolat, még mindig jobb a tisztességes válás, ami után megmarad a barátság, mint egy mindenkit felőrlő, pokoli házasság. Nálunk megmaradt a barátság, a napi kapcsolat.

– Miért futottak zátonyra a házasságai?
– Talán mert nem voltunk elég okosak. Nekem például időbe tellett, míg megtanultam, hogy egy kapcsolatért folyamatosan küzdeni, dolgozni kell. A szüleim harminc év után is kézen fogva jártak, otthon soha nem hallottunk egy hangos szót, így azután azt képzeltem, hogy a harmonikus kapcsolat magától kialakul.

– És megtanulta a leckét?
– Ebben a házasságomban, ami lassan másfél évtizede tart, én is igyekszem jobban odafigyelni. A feleségem sokat segít ebben, és úgy látom, bizakodó az oktatásom kimenetelét illetően. Ezt szépen mondtam, nem?

– Milyen típusú nőket kedvel?
– Édesanyám nagyon okos, erős és érzékeny asszony volt. Ő tartotta össze a családot, vezette a háztartást, miközben öt nyelven beszélő vezető diplomata volt és egyetemen tanított. Apám mégis erős férfinak érezhette magát mellette. Talán ezért vonzódom az erős nőkhöz.

– Ezt nem szokás bevallani.
– Nem fizikai erőre vagy a férfiakkal vetélkedni akaró erőszakos nőkre gondoltam, hanem a lelkierőt sugárzó, ugyanakkor megértő asszonyokra, akiknek szimbolikus példái szinte minden kultúrában megtalálhatók Máriától a Földanyáig. Én szeretem az egyenragú, autonóm nőket, akik közben megmaradnak nőiesnek, de támaszai a férfinak és a családnak. De megértem azokat a férfiakat is, akik a gyenge nőket kedvelik, hogy mellettük erősnek képzelhessék magukat. Mellesleg mindenki számára nyilván kényelmesebb és kevésbé strapás a segítségre, pátyolgatásra szoruló felet játszani. A regényem nőalakjai szinte mind erős lányok és asszonyok, és az irodalom számtalan ilyen karaktert mutat föl, hogy csak egyik kedvencemet említsem: Ursulát a Száz év magányból.

– A lányait is erősnek nevelte?
– Úgy gondolom, ez nem nevelés, hanem inkább lelkialkat, idegrendszer kérdése. Van, amelyik erős, van, amelyik kevésbé az, de egyáltalán nem szükséges, hogy mindenki erős legyen. A gyenge ugyanúgy megérdemli az elismerést és a szeretetet.

– Mit csinálnak a gyerekei?
– Juli Alexander-tanár, egy stúdióban és művészeti főiskolákon tanítja ezt a pszichofizikai módszert. Bori rajz- és vizuális tanár, Rozi közgazdaságtant tanul, ősztől külföldön folytatja mesterszakon. Kata 15 éves, a Radnóti Gimnáziumba jár, úgy látom, jó érzéke van az emberekhez, és érzékeny a társadalmi kérdésekre. Lujza másodikos, nagyon eredetien rajzol, izgalmas lány, akárcsak a többiek. Lukácsot pedig minden érdekli, amit rúgni lehet, és amint az számomra az utóbbi időben kiderült, mindent lehet rúgni, nemcsak a labdát, hanem az üveggolyót, a játékokat, sőt a konyhában a fazekat is. És akkor még nem meséltem a négy unokámról...

– Egy hatgyerekes apa büntet?
– Nem tudok büntetni, de nem is nagyon volt rá szükség. A büntetésnél sokkal hatékonyabb a dicséret, a biztatás. Én együttműködést kérek, és a gyerekeim általában szeretnének a kedvemben járni, ahogy nekem is fontos, hogyan vélekednek rólam ők. Egyszer egy pszichológus azt mondta, minden emberi teljesítmény mögött az a mondat áll, hogy „nézzétek mama, papa, mit bírok!”. Ez a párkapcsolatra is érvényes. A szülők elvesztése után az emberek a társuk szemében szeretnék kivívni az elismerést. Nálam ez a vágy kiegészül azzal, hogy szeretném, ha a gyerekeim és az unokáim is elismernének.

– Ez szépen hangzik. Érzem, boldog a munkában, a családban, de nem hiányzik például a televízió?
– Nem. A rádiónál kezdtem, és engem mindig is zavart a kamera. A műsoraimból, ha tehettem, kivágattam magam, szerettem, ha az adott témáról szól a műsor, és nem rólam. El sem tudnám képzelni, hogy a mai tévécsatornák bármelyikén műsorkészítőként megjelenjek.

– Álmai azért, remélem, vannak!
– Abból sosem lesz kevesebb. Szeretnék jó könyveket írni, szeretnék vidám családi légkörben élni, szeretném látni, ahogy az apróbb gyerekeim és az unokáim felnőnek.

– És hogy áll a félelmekkel?
– Különösebben nincsenek, bár ha arra gondolok, hogy mire Lukács felnő, dolgozni kezd, és hazaviszi az első fizetését, addigra én közel kilencven leszek, akkor érzek némi szorongást. A feleségem ugyan mindig azzal nyugtat, hogy nem kell mindent a lelkemre venni, higgyem el, hogy ő egyedül is képes lenne felnevelni a kicsiket, ha úgy hozná a sors. Ebben biztos vagyok, hiszen talpraesett, nagyszerű nő, és a nagylányaim is igyekeznek megmagyarázni, hogy felnőtt emberek, az életüket, a gyerekeiket maguk is megoldják, ne szorongjak, de mit tegyek, kicsit túlteng bennem az utódgondozási ösztön.

– Ez otthoni útravaló?
– A szüleim számára is nagyon fontos volt a család. Minden vasárnap nagy családi ebéd, közös karácsonyok, felnőtt koromban is minden este telefonos „népszámlálás”, hogy   mindenki megvan-e, miközben látszólag szabadon voltunk eresztve. Tizennyolc éves voltam, amikor édesanyám azt mondta, fiam, nagy vagy, felnőttél, mostantól nem szólok bele az életedbe, a döntéseket neked kell meghozni. Tanácsot, segítséget viszont mindig kérhetsz, szólj, ha szükséged van bármire.

– És kérte az édesanyja segítségét?
– Ha jól emlékszem, egyszer sem. Kamaszkoromtól nagyon önálló voltam, egyedül laktam, aztán korán nősültem. Más kérdés, hogy a szüleim sosem várták meg, hogy segítséget kérjek, ha úgy látták, hogy szükségem van rá, maguktól segítettek. De a szöveget én is elmondtam a lányaimnak, amikor 18 évesek lettek.

– És a lányai hányszor kérték?
– Ők sem kérték – mondja nevetve –, de én is próbáltam mindig megelőzni a kérést, ha úgy láttam, rászorulnak. De nem csak én figyelek rájuk, ők ugyanúgy aggódnak az egészségemért, szurkolnak a sikereimért, és kölcsönösen beszámolunk egymásnak az életünkről.

Kepes András körül csend volt mostanában, egészen legújabb kötete megjelenéséig. Most viszont újra felgyorsulnak az események körülötte, mert indul az új televíziós műsora és egy hét múlva ünnepli hatvanadik születésnapját.

- Diplomatacsalád gyermekeként sok országot megismert. Hol élne szívesen?

- Valamilyen mediterrán helyen, de csakis kétlakiként, Magyarországtól nem tudnék elszakadni. Szívesen mennék Olaszországba vagy Spanyol- országba, kedvenc városaim Párizs, New York, Barcelona. Rómában egy hónapot töltöttünk a közelmúltban a feleségemmel, aki olasztanár.

- Műsorait készítve számos idegen kultúrát ismert meg. Mit venne át tőlük, ha tehetné?

- Például toleranciát, hogy könnyebben elfogadjuk a másféle gondolkodásmódot, a világot ne csak fekete-fehérben lássuk, hanem próbáljunk az árnyalatokra is figyelni. Ez jó lenne nekünk, magyaroknak. A halálhoz való hozzáállásunkon is változtathatnánk, hiszen a nemléthez képest az a hetven-nyolcvan év, ami megadatik nekünk itt, a földön, egy átmenet. Az egyiptomiak úgy élték le az életet, hogy elraktározták a hátsó traktusba a tényt, hogy nem fognak örökké élni. El kell tudnunk számolnunk, ha másnak nem, magunknak vagy az utókornak, vagy aki hívő, az a Jóistennek, hogy miként is éltünk. Ez megszabhatja cselekedeteinket. De nem koncentrálok én a halálra, csak látom, hogy egyes kultúrákban mennyivel okosabban bánnak az emberek ezzel. Ahol szeretnek és tudnak élni, jókedvűek és boldogok, és nem siránkoznak állandóan. Ezek pedig számomra mind tanulságok. 

- Korábban úgy nyilatkozott, hogy egész életében az öreg bölcset és a kalandvágyó világcsavargó újságírót próbálta összeegyeztetni. Sikerült mára, vagy ez még ma is jellemző?

- Az életem a küzdelemről szól, ahogy másnak is. Különböző ellentétek feszülnek bennünk, ezeket próbáljuk összeegyeztetni, ez teszi izgalmassá. Igen, még ma is egyeztetek. 

- Ennek is része az új könyv, amely Matt a férfiaknak címmel jelent meg a sakk világáról és a Polgár családról?

- Nem szoktam másokról könyvet írni, de Polgár Judit felkért rá. Kihívás volt egy olyan nőről írni, aki kivételesen tehetséges, okos, aki a férfiakkal is felveszi a versenyt. A családot régóta ismerem, most arra próbáltam választ adni, hogy neveljünk-e zsenit a gyerekünkből, tehetségesebbek-e a férfiak a nőknél, okosabbak-e a nők a férfiaknál. 

- Márpedig a nőkkel szoros kapcsolatban van, öt kislány veszi körül, a kettő unoka közül egyik végre kisfiú lett.

- Mindig jól kijöttem a lányokkal, nővéreim vannak. Egyébként pedig hároméves múlt a legkisebb lányom, a két unokám közül az egyik szintén lány. Régi jelszavam, hogy aki szereti a nőket, az szaporítsa őket. Ezt be is váltom, de közben örülök, hogy van egy fiú unokám, hogy valamelyest megtapasztaljam, milyen fiús szülőnek lenni. 

- Néhány éve, a halálhíre hallatán jót nevetett. Örülünk, hogy csak kamu volt, és hogy sikerült legyőznie a rákot. Akkor vált el, szakmai mélyponton volt. Sorscsapásnak érezte vagy figyelmeztetésnek?

- Nem sorsszerűség a betegség. Ha az ember válsághelyzetben van, legyengül az immunrendszere, feltörnek a betegségforrások, amelyek a szervezetünkben egyébként is ott vannak, a rákkal együtt. A betegség előjön, de nyilván a hajlam is belejátszik. És mindennek pszichés háttere is van. Szerencsére ennek már tíz éve, azóta olyan jól vagyok, hogy eszembe sem jut, csak amikor megkérdezik. Tényleg nevettem, amikor meghallottam, mit beszélnek, hiszen tudtam, hogy nem haltam meg. Nem ütött szíven, csak az zavart, hogy hivatalos szervek hívták a feleségemet, hogy megvan a parcella, a díszsírhely. Úgy döntöttem, akkor inkább adok egy interjút, hogy helyrerakjam ezt, mert ha nem beszélek róla, akkor tényleg azt hiszik, meghaltam. 

- Azóta is aktívan dolgozik, közvetlen stílusával jó néhány millió nézőt a televízió elé szegez műsoraival. Nem kell versenyeznie a nézettségért.

- Ennek örülök, de nem tudom pontosan, hogy miért van így. A múltkor voltam egy úgynevezett látó embernél, mert rábeszéltek, hogy menjek el. Mások rosszul lettek, mert annyira erős volt a ki- sugárzása, hogy nem bírták, felkavarta őket. Én ezt nem éreztem, engem másképp érdekelt a látó ember. Hiszek is benne meg nem is, ahogy a világgal az ember lehet elfogadó és szkeptikus is. Ezt egy fontos magatartásnak tartom. Ahogy a zen buddhizmus egyik lényege, hogy attól lesz kerek a világ, hogy aki nagyon a földön jár, azt egy kicsit felemelik, aki folyton fent van, azt pedig le kell néha rántani. 

- Mikor kapunk mindebből ízelítőt újra a képernyő előtt?

- Az m1-en nyolcadikán lesz egy beszélgetés először velem, majd a sorozatom Különös történetek címmel indul e hónapban. Izgalmas, felkavaró emberi történeket mesélek, a riportalanyok nem mindegyike ismert, mégsem különösebben hétköznapiak. Például egy félig bolíviai és félig magyar embert mutatok be, aki kamaszkorában jutott hazánkba. Később a BBC tudósítójaként keveredett Horvátországba, ahol beállt az ottaniakhoz, a háború végén pedig már a horvát hadsereg ezredeseként szerelt le. Most visszamentünk megnézni, mi történt tíz évvel később, hogy valóban véget ért-e egyáltalán a háború. Mert én azt mondom, egy háború sosem ér véget. Egy másik történet Horthy Miklós menyét mutatja be, egy harmadik pedig Horthy unokáját. Azt, hogy Magyarország mennyire képtelen feldolgozni az elmúlt hetven-nyolcvan év történelmét, és hogy miként oldja meg ezt a család. 

- Az idén hatvanesztendős, mégis aktívan dolgozik. Rengeteg az energiája, remek a munkabírása. Mi a titka?

- Nem akarok fiatalabb lenni, nem érdekel a korom. Az ember nem lehet fiatalabb, legfeljebb kortalan. A mondás szerint aki kíváncsi, hamar megöregszik, szerintem pedig pont fordítva van, aki kíváncsi, az sokáig fiatal marad, mert szeretné a kíváncsiságát kielégíteni. Én legalább olyan kíváncsi vagyok most is, mint amikor 16 éves voltam.

Forrás:http://www.naplo-online.hu

Véget ért a Nyelvvel-Lélekkel országos nyelvkönyvgyűjtő akció első felvonása. A Magyar Vöröskereszt és a Lector fordítóiroda május óta tartó közös programja során összesen 6878 darab könyv gyűlt össze az adományozók segítségének köszönhetően. Az első könyvcsomagot kedd délelőtt a Magyar Vöröskereszt Országos Igazgatóságán Kardos István főigazgató és Kepes András, az akció nagykövete adta át az elsőként jelentkező iskola nebulóinak. Az eseményen készült fotókat a Magyar Vöröskereszt hivatalos Facebook oldalán tekinthetők meg.

Az eddig példátlan kezdeményezés a hátrányos helyzetű, szűkös anyagi forrásból gazdálkodó intézmények tanulóinak kíván segíteni a nyelvtanulásban. Összesen 31 jelentkezési lap érkezett be az ország minden szegletéből, ez mintegy 9000 diákot érint. Az átadáson a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található szemerei Általános Iskola nyelvtanára és tanulói vettek részt, akik elsőként jelezték a könyvek iránti igényüket.

„Nagy öröm számunkra, hogy a Lector fordítóiroda minket keresett fel a Nyelvvel-Lélekkel program megvalósításával. A Magyar Vöröskereszt minden olyan kezdeményezést támogat, amely a nemzetek közötti kommunikációt segíti, hiszen egy 187 országot felölelő nemzetközi szervezet tagja vagyunk. A Magyar Vöröskereszt igyekszik mindig a legrászorulóbb réteget támogatni. Különösen fontos számunkra, hogy a Nyelvvel-Lélekkel akciónak köszönhetően megkönnyítjük a hátrányos helyzetben élők nyelvtanulását.” – mondta el Kardos István, a Magyar Vöröskereszt főigazgatója.

A gyerekek a Nyelvvel-Lélekkel főtámogatója, a LeasePlan Hungária Zrt. és a Fittipaldi Sofőrszolgálat segítségével érkeztek meg az átadásra, ahol nagy volt az izgalom, hiszen Gyurcsík Tibor rögtönzött nyelvóráján vehettek részt, melyen a tananyag Tibi saját dalának refrénje volt angolul. Az X-Faktorban feltűnt énekes lelkes támogatója volt az akciónak, adománygyűjtéssel egybekötött közönségtalálkozót is tartott nyáron, hogy ezzel ösztönözze a fiatalokat hátrányos helyzetű társaik segítésére.

Kepes András egy angol nyelvtörővel nevetette meg a gyerekeket és beszélt nekik arról, mennyire fontosnak tartja a nyelvtanulást. „Nyelveket beszélni fantasztikus dolog. Utat nyit más kultúrák felé, megmutatja, hogy oda kell figyelnünk egymásra.”

Az akció sikerességét bizonyítja az összegyűlt könyvek száma, melyek között a legtöbb német és angol nyelvű tankönyv. A szervezők biztosak abban, hogy egyetlen jelentkező sem marad adomány nélkül. „Ugyan bíztunk abban, hogy az akció megmozgatja majd az embereket, hiszen nagyon fontos célt szolgál, mégis felülmúlta képzeletünket az eredmény. Rengetegen támogatták a programot, ebből is látszik, hogy sokan tartják fontosnak a nyelvtanulást és az idegen nyelvek ismeretét. Szeretnénk majd folytatni a gyűjtést, hiszen segítségre folyamatosan szükség van.” – összegezte a Nyelvvel-Lélekkel akciót Nagy Zoltán, a Lector fordítóiroda igazgatója.

Az összegyűlt kötetek, nyelvkönyvek iskolákhoz való eljuttatásában a LeasePlan Hungária Zrt., hazánk vezető gépjármű- és flottakezelő vállalata segédkezik, aki a logisztikai mellett anyagi támogatással is erősítette az akció sikerét. „30 nyelven beszélünk a vállalatnál, így átérezzük a súlyát, hogy milyen fontos, hogy tudunk kommunikálni egymással és megértjük egymást. Ennek tükrében boldogan álltunk a nemes ügy mellé, és a jövőben is szeretnénk támogatni a programot.” – mondta el Pesti Tímea kereskedelmi igazgató.

Az akció részleteiért és a korábban kiadott közlemények megtekintéséért látogasson el a www.lector.hu/nyelvgyujtes oldalra.

Forrás: voroskereszt.hu

Szerettem volna úgy megfogalmazni egy egymásba fonódó hármas családtörténetet, hogy ki-ki érzékeny legyen a másik család konfliktusaira, életére, tragédiáira, örömeire is. A fogadtatásból úgy tűnik, ez sikerült” – mondta lapunknak Kepes András író Tövispuszta című könyvének fogadtatásáról a győri dedikálás előtt.

Mit gondol, a kortárs magyar irodalom miért foglalkozik anynyit a családtörténetek feldolgozásával?

A témát az irodalom már nagyon régen felkapta. Minden századnak megvoltak a maga családregényei, ez alól a 20. század sem kivétel. Az emberi történetek – különösen Magyarországon – érdekesek. A sorsfordító periódusokat szépen be lehet mutatni a családokon keresztül.

Önben mióta érlelődött a téma? Miért döntött a regény megírása mellett?

Nagyon régen elhatároztam, hogy írni szeretnék, és hogy szépirodalmat is szeretnék írni. Alkatilag olyan vagyok, hogy ragadnak rám a történetek. Biztos voltam benne, ha egyszer regényírásra adom a fejem, akkor azok történetek lesznek. Kedvenc íróim – főleg dél-amerikaiak – között is nagyon sok olyan szerző van, akik szeretik a fordulatos történeteket és a színes figurákat. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan tudnám megírni, ami engem foglalkoztat, és ami engem érdekel. Arra jutottam, hogy nem egy megközelítésből, nem egy család szemén keresztül próbálnám ezt a korszakot leírni, hanem három nagyon különböző társadalmi osztályból érkező, gondolkodású család szemszögéből. Így pontosabban be tudom mutatni az elmúlt száz év történelmét.

Voltak mintái, akikről mintázta a szereplőket?

Sok mintám volt. Ezek vegyítéséből születtek a szereplők. Egy figura általában három-négy mintából áll össze. Rengeteg szereplőbe az ember magát is beleírja, mert így tudja belülről látni a karaktereket. A Tövispuszta talán nyolc figurájában is benne vagyok.

Mitől lett különleges a Tövispuszta?

Én nem tudom, hogy különleges-e, de tény, hogy az emberek nagyon szeretik. Valószínűleg azért, mert nagyon olvasmányos, és az ilyen történetekkel a kortárs magyar irodalom nem nagyon kényeztette el az olvasókat. Olyan történetek, olyan szerethető figurák vannak benne, akikkel együtt lehet érezni, akiken lehet nevetni, amilyen részleteken lehet sírni. Nagyon primer élményeket okoz az embereknek. Minthogy három nagyon különböző család történetéről van szó, mindenki megtalálhatja benne azokat az élményeket, amit a saját családján keresztül is átélt. Célom is volt, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből érkezők felismerjék a történetek által a saját családjukat. Az ember általában úgy működik, hogy csak azokat a sérüléseket, fájdalmakat, örömöket ismeri, amit az ő családtörténetében meséltek el. Nagyon kevéssé vagyunk érzékenyek mások problémájára. Szerettem volna úgy megfogalmazni egy egymásba fonódó hármascsaládtörténetet, hogy ki-ki érzékeny legyen a másik család konfliktusaira, életére, tragédiáira, örömeire is. A fogadtatásból úgy tűnik, ez sikerült.

Ha jól tudom, nem csak a könyvén keresztül tanít.

Igen, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Művészeti és Kommunikációs Karának a dékánja vagyok. Ott tanítok is, többek között társadalomtörténetet és kultúrtörténetet oktatok. Önként vállalva rá vagyok kényszerítve, hogy végiggondoljam az elmúlt száz év történetét. Ez az, amit a diákoknak is éppen most tanítottam.

Már régóta nem láthatjuk a képernyőn. Tudatosan tartja távol magát a televíziótól?

Három éve futott az utolsó dokumentumfilm-sorozatom az M1-en, ez a Különös történetek volt. Utána már úgy éreztem, hogy nagyon megváltozott a televíziózás. Ha valaki néz tévét és valamelyest ismeri az én műsoraimat, akkor látja, hogy ezek nem igazán összefésülhető értékrendek. Tudomásul vettem, hogy másról szól a világ, másról szól a televíziózás. Mikor három évvel ezelőtt abbahagytam a tévézést, lett időm, hogy elkezdjek írni.

Hogy látja a most a médiában dolgozó döntéshozókat?

Ők már egy újfajta generáció. A kereskedelmi televízióknál szempont, hogy profit legyen. Ez mondjuk nem zárná ki az értékes gondolatokat, a világ nagy részén, különösen nyugaton a kereskedelmi tévék is szoktak nagyon értékes műsorokat is készíteni, mert tisztában vannak azzal, hogy ők is egy fontos vásárlóerő. Meg akarják szerezni az értelmiséget is, nem csak a legolcsóbb, legvásáribb műsortípusokat sugározzák. Nálunk a kereskedelmi televíziók ide még nem jutottak el. A közszolgálati televíziók pedig úgy érzem, nem állnak a közszolgálat magaslatán.

És a munkatársak?

Azt csinálják, amit rendelnek tőlük, és amit engednek nekik. Én már, hogy úgy mondjam, a pályám végén járok, nyugdíjaskorú újságíró vagyok, engem a helyzet igazán nem érint. Akikért igazán aggódnék, azok a jó értékrendű, értelmes fiatalok. Ők gyakran panaszkodnak, hogy nem tudnak olyan műsorokat készíteni, amit szívük szerint csinálnának. Nekik kétféle választási lehetőségük van: vagy betörnek és csinálják azt, amilyen megrendelést kapnak, vagy eltávolodnak a pályától.

Mit tanácsol a tehetséges fiataloknak, hogy ne veszítsék el a reményt?

Nem vagyok pesszimista. Azt gondolom, hogy ugyanannyi értelmes, intelligens ember születik minden korszakban, most sincs másképp. Abban bízom, hogy felnő egy olyan generáció, amelyik ki fogja harcolni magának azokat a fórumokat, ahol a saját értékrendjük szerint meg tudnak majd szólalni. Ma már az interneten, az internetes televízión, a webcsatornákon keresztül olyan fórumok alakulnak, amik alternatívát kínálnak az elüzletiesedett televíziózással és újságírással szemben. Nem véletlen, hogy az írott sajtó olvasottsága csökken, miközben a blogok, az internetes magazinok sokkal olvasottabbak. Azt gondolom, hogy el fog jönni az az idő, mikor ezek a fiatalok félre fogják söpörni azt a fajta értékrendet, amivel ők elégedetlenek, és ki fogják harcolni maguknak a saját lehetőségeiket.

Szigethy Teodóra

forrás: gyorplusz.hu

Tövispuszta című új könyvét mutatja be Kepes András ma 18:00-tól a szegedi Belvárosi moziban.

 

Sűrű az élete Kepes Andrásnak. Hat gyermeke és négy unokája van, főiskolán tanít és könyveket ír. Azonnal igent mondott arra a felkérésre, hogy ő legyen a Nyelvvel-lélekkel program arca.

- Szeretném, ha sokkal többen beszélnének hazánkban idegen nyelveket, ismernének más kultúrákat. Különösen fontos ez a világ eme fertályán, hiszen annyiféle kultúra vonult itt át a történelem során. Nekem szerencsém volt, a szüleim munkája révén sokat utaztam, később több külföldi ösztöndíjat is elnyertem, így a nyelvtanulás adott volt - mondja Kepes András, aki szerint egy idegen nyelvet nem pusztán a szókincsét tekintve, hanem a gesztusaitól kezdve a gyökeréig kell megismerni.

 Ha mindezekbe nem látunk bele, akkor nem is beszélhetjük igazán jól az adott nyelvet. Például egyszer interjút készítettem egy dél-amerikai származású színésszel. Angolul kezdtünk el beszélgetni, de éreztem rajta, hogy nagyon merev és feszélyezett, ekkor gondoltam egyet és átváltottam spanyolra. Onnantól kezdve kinyílt, kivirult, rögtön tegeződni kezdtünk, és egy egészen másfajta interjú született a beszélgetésből azáltal, hogy az anyanyelvén fejezhette ki magát. Úgy gondolom, hogy sokféle egyéniségünket csalogathatjuk elő, ha különböző nyelveket és kultúrákat ismerünk. És emellett a nyelv az, ami összekapcsolja a világot - vélekedik Kepes András.

Forrás: STOP/Családi Lap

Amióta ismerjük, különféle történeteket mesél filmen, könyvben, sőt, még a beszélgetős műsoraiban is. Kepes András a XX. század Magyarországáról szóló első regénye, a Tövispuszta három, különböző társadalmi rétegből származó család egymásba fonódó életének tükre. Egyszerre történelem, korrajz és családtörténet – ezoterikus szálakkal vegyítve.

Ezen a nyomon indultunk el, hogy a beszélgetés végére megismerjük a szerzőt, aki állítja: könyve legalább annyira róla is szól, mint a főhőseiről.

– A regénye elején azt írja: „A könyv egyik hőse én vagyok. Hogy melyik, azt egyelőre nem árulom el.” Ez végig nyitott kérdés volt számomra, találgattam, több hőse bőrébe is beleképzeltem.

Ennek örülök. Az is célom volt, hogy mindenki kedvére kutathasson, gondolkodjon. Ahhoz, hogy érdekes legyen, kellenek a titkok egy könyvben. A többi olvasónak is hagyjuk meg az elmélkedés lehetőségét.

– Úgy véli, írni csak „Isten lába alatt kucorogva”, egyfajta kegyelmi állapotban érdemes. De talán még akkor is lehetetlen megírni mindazt, ami igazán fontos az életben. Majd a gondolatot megtoldja egy zen buddhista idézettel: „aki tudja, nem beszél, aki beszél, nem tudja”. Akkor miért volt fontos mégis beszélnie? Miért érezte, hogy tovább kell mesélnie a mozaikonként összegyűjtött történeteket?

Az igazán fontos dolgok, a nagy titkok és tanulságok mindig történetekbe vannak beleágyazva. Amikor kimondjuk a titkokat, azok elenyésznek, közhelyessé válnak, elveszíthetik igazságtartalmukat. Éppen ezért szerettem volna úgy elmesélni a történetemet, hogy annak igazsága is megmaradjon. Az olvasók gondolkodjanak el,„szűrjék át” magukon a leírtakat, így válik a regény az ő saját igazságukká.

– Későn kezdte az írást, korábban kevés bátorsága volt hozzá. Átmenetileg az újságírást választotta, ami alaposan elhúzódott. Mikor és mitől érezte úgy, hogy már alkalmas a regényírásra? Netán volt egy meghatározó katartikus pillanata?

A Tövispuszta már a nyolcadik könyvem, de az első szépirodalmi munkám – és ez szól a leginkább rólam. Mindegyik előző könyvemben egy kicsit kóstolgattam a műfajt. De ahhoz, hogy az ember regényt írjon, sokkal több nyugalomra és távolságtartásra van szüksége, mint ami korábban nekem megadatott. A televíziós műsorok készítése mellett nem tudtam regényt írni. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy már nem halogathatom tovább a kamaszkori álmom megvalósítását, azt mondtam magamnak: „ha most nem, akkor soha”. Vámos Miklós barátommal már tizenkilenc-húszéves korunkban arról beszélgettünk, hogy írók leszünk. Ő azóta írt vagy harminc könyvet, míg én most dedikálhattam neki az elsőt. De nem bánom. Történetekkel és anekdotákkal teli regény lett, más ekkora anyagból tíz könyvet ír.

– Maradt még a tarsolyában egy következőre való?

Jut is, marad is. Elég sokáig türtőztettem magam.

– Egyik szereplője, Sári táncdarabjának ezoterikus szerzője, Gurdjieff szerint„az emberek az életüket valamiféle éber álomban töltik, és csak a tudatosan megélt pillanataik és emlékképeik feldolgozásával, az önmagunkkal való folyamatos szembenézés gyakorlásával juthatunk el magasabb tudatszintre”. Kepes András jelenleg hol tart ezen az úton?

Folyton ezt csinálom. Miközben az ember belebújik különböző élethelyzetekbe, figurákba, saját magával is ismerkedik. Állandóan oszcillál a képzelet világa és a valóság között, egyszerre próbálja kívülről és belülről látni magát. Úgy vélem, kevesen tudják jól járni ezt a „kötéltáncot”. Az ezotéria segítséget adhat ahhoz, hogy az ember más dimenziókban is átélje a valóságot. Azonban úgy látom, az úgynevezett ezoterikusok többsége nem ismeri eléggé a szellemi irányzatokat, számukra ez csupán póz, nem az ezotéria értékrendje szerint élnek. Az ezotéria divattá, üzletté vált.

Forrás: www.hu.ezo.tv

Több évtizednyi sikeres rádiózás-televíziózás és három házasság után hatvanhárom éves korában megszületett a hatodik gyereke, és megjelent az első regénye. Négy unokája és rengeteg energiája is van.

Az a derű és kiegyensúlyozottság, amely annyira jellemző rád, a géneknek vagy a sok munkának köszönhető?

Alapjában véve derűs és kiegyensúlyozott alkat vagyok. Ha olykor-olykor sikerül is valakinek kibillentenie a lelki egyensúlyomból, akkor is viszonylag gyorsan visszabillentem magam. Az önkontrollt egyébként is fontosnak tartom. Egy indiai barátom mesélte, hogy a hinduknak van egy listájuk, amely fölsorolja az emberi jellem legfőbb buktatóit a hiúságtól az anyagiasságig, a hűtlenségtől a lustaságig, az irigységtől a gyávaságig, és rendszeresen végiggondolják, melyikben hol tartanak. Bár nekem nincs konkrét listám, időnként alkalmazom ezt a módszert. A képzeletbeli listámon a kitartással kell a legtöbbet dolgoznom.

Történnie kell valaminek ahhoz, hogy ránézz a képzeletbeli listádra, vagy rendszeresen megteszed?

Valahányszor válsághelyzetbe kerültem a munkám során vagy a családi életemben, elgondolkodtam azon, vajon miért történik velem mindez. Soha nem abból indulok ki, hogy csakis a másik lehet a hibás és a felelős, hanem ilyenkor elkezdem magamat elemezni: mi az, amit én toltam el? Többnyire nem kell sokáig keresnem, megtalálom. És ha az ember rájön, hogy a konfliktusnak részben ő maga az okozója, azonnal megoszlik a felelősség, és már nem is tud annyira haragudni a másikra. Esetleg még tanul is belőle, és legközelebb nem követi el ugyanazt a marhaságot. Bár sajnos én az a típus vagyok, akinek többször meg kell ütnie a bokáját ahhoz, hogy tanuljon belőle.

A kudarcokért is köszönetet mondtál a sorsnak.

Mert rengeteget tanultam a szakmai és a magánéleti kudarcaimból is. Utóbbinál maradva: az első házasságom 17 évig tartott, a második 13 évig, mindkét volt feleségemmel sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Közös gyerekeink vannak, az első feleségemmel négy közös unokánk is, így a mai napig jelen vagyunk egymás életében. A második feleségem például feljár hozzánk, hogy a kisfiunkkal babázzon, és a kislányunk is szokott náluk aludni. Azt gondolom, ez így természetes, noha az ismeretségi körömben sokan csodálkoznak ezen. Persze bármilyen jó a válás után a szülők kapcsolata, a család szétszakadása egy gyerek számára mindig komoly érzelmi trauma, amit sosem hever ki igazán. A jelenlegi párkapcsolatomban tudatosan vigyázok arra, hogy ne kövessem el ismét azokat a hibákat, amelyek megkeserítették az első két házasságomat. Volt régen egy sláger, úgy szólt, hogy „sajnálom szegényt, a következőt, miattad fogom most büntetni őt”. Na, én éppen fordítva vagyok.

Mi kell ahhoz, hogy jó kapcsolatot tudj ápolni a volt feleségeiddel?

Egy többszörösen csalódott és megkeseredett ismerősöm minden házasulandónak azt tanácsolja, az esküvő előtt gondolja végig higgadtan, milyen lesz ettől a férfitól vagy nőtől elválni. Ez így persze cinikus és szomorú alapállás, de az biztos, hogy ha az ember intelligens társsal köti össze az életét, akkor még ha szakításra kerül is a sor, azt is intelligensen csinálják. Amikor a nővérem huszonvalahány évesen, két gyerekkel viharosan vált el az első férjétől, a mamám azt mondta: „Nem csoda, akitől lehet szépen válni, azzal lehet szépen élni is.” Anyám bölcs asszony volt, de ebben tévedett. Van úgy, hogy valakivel nem tudunk már együtt élni, de szépen tudunk tőle különválni. A második válásom után meg voltam győződve, hogy tőlem csak válni jó, velem élni nem. Aztán tessék, ez a házasságom jól működik. Ehhez az is kell, hogy az új házastárs hajlandó legyen elfogadni a párja korábbi életét. Roppant hálás vagyok a feleségemnek, akivel 12 éve élünk együtt, hogy ilyen szeretettel fogadja a múltamat, a két exfeleséget, a négy gyereket, az unokákat, akiket velem együtt bónuszként kapott a sorstól. Ám ha az ember igazán szereti a másikat, akkor a múltjával együtt szereti. Aztán fontos, hogy a gyerekek békéje érdekében képesek legyünk lenyelni az előző házasságunkban szerzett sérelmeinket, és sose kerekedjen felül bennünk a hiúság. Én mindig abból indultam ki, hogy ha valakivel leéltem másfél évtizedet, közös gyerekeink vannak, akkor bármi történt is köztünk, annak mégiscsak értékes embernek kell lennie. Vagy ha nem, akkor én egy nagy marha voltam, hogy vele éltem.

Hatvan évig gyűjtöttél inspirációt, és hangolódtál rá arra, hogy megírd az első könyved. Nem érzed úgy, hogy sokkal korábban kellett volna írnod?

Ha a riportköteteimet és az irodalmi válogatásaimat is beleszámítom, akkor a Tövispuszta már a nyolcadik könyvem. Igaz, az első regényem. Szerettem a rádiózást, a televíziózást, a dokumentumfilm-sorozataimat, úgyhogy nem érzem elvesztegetett éveknek az elmúlt évtizedeket, de a tévézés mellett nem tudtam volna regényt írni. Egy riportkönyvet meg lehet írni apránként, összevadászott pillanatokban, a regény azonban teljes embert kíván. Nálam legalábbis napokig tart, amíg kisöprök az agyamból minden mást, és belevetem magam egy fiktív világba. Talán ha magabiztosabb lettem volna, ha elhiszem, hogy jót fogok írni, fölrúgtam volna a korábbi életemet az írásért, de a sikeres televíziós pályám anyagi biztonságot adott, ebből tartottam el az egyre nagyobb családomat, így nem mertem meglépni. Aztán meg a legjobb sorozataim az utolsók voltak, a Világfalu és a Különös történetek, kár lett volna kihagyni őket. A pályám csúcsán cseréltem regényírásra a televíziót. De az is lehet, hogy addigra érett meg bennem, hogy regényben meséljem el, mit gondolok az emberi kapcsolatokról, a történelemről, a szerelemről, a barátságról, az erényről, a gyarlóságról.

A legkisebb kisfiad, Lukács még nincs egyéves sem. Segítesz a pelenkázásban a feleségednek?

Mindent megteszek, amit tudok. Pelenkázom, etetem, játszom vele, és ha szükséges, éjjel felkelek hozzá, de persze a gyerekekkel kapcsolatos tennivalók zömét azért a feleségem végzi, hiszen nekem ott van az oktatás, az előadások és az írás is. Ám ahogy haladok a korral, mintha egyre jobban élvezném az apró gyerekeim társaságát is. Amikor az első gyerekem, Juli született, huszonöt éves voltam, most a kisfiam, Lukács születésekor hatvanhárom.

Másképpen éled meg az apaságot, mint huszonévesen?

Olyan dolgokra figyelek, amelyekre korábban egyáltalán nem. Amikor a pályám elején a szakmámmal gyürkőztem, minden idegszálamat az kötötte le. A televíziózás nem kifejezetten családbarát műfaj. Sok utazással, éjszakázással jár, és ha az ember végre otthon van, akkor is tele van problémákkal, tennivalókkal, emészti magát valamin, így nehéz a családra koncentrálni. Amióta abbahagytam a tévézést, több időt tudok szakítani arra, hogy odafigyeljek a részletekre, és ettől egyre érdekesebb lett minden, ami a családdal és a gyerekekkel kapcsolatos. Ez nyilván mindennel így van: ha valamiben elmélyedünk, több örömet ad.

A karrier mókuskerékélménye kellett ahhoz, hogy értékeld a hétköznapi, otthoni élet egyszerűségét?

Egyrészt igen, de az embernek ki kell futtatnia az életét. Nekem fontos volt az a harminc-negyven év rádiózás és televíziózás. Visszamenőleg is úgy gondolom, hogy a legjobb, a legtesthezállóbb szakmát választottam magamnak. Élveztem, amit csináltam. Voltak persze szakmai kudarcaim is. Például amikor a kereskedelmi televíziózás indulásakor átcsábított a TV2, meg akartam felelni, és be akartam bizonyítani, hogy egy számomra idegen műfajban is sikeres tudok lenni. Belebuktam, sőt bele is betegedtem. Ráadásul ekkor zajlott a második válásom is. Végül megtanultam, amit meg kellett tanulnom, hogy mindig önmagam maradjak, és csak azt csináljam, amiben hiszek. Magyarországon sok ember gondolkodik úgy, hogy a sikereit magának köszönheti, a kudarcairól meg mindig mások tehetnek. Én tudom, hogy a sikereimben sok szerencsém volt, a kudarcaimért meg én is felelős voltam. Mifelénk az emberek nem szívesen vállalnak felelősséget a döntéseikért, ehelyett szívesebben okolnak másokat: törököt, osztrákot, oroszt, zsidót, cigányt, világbankot, mindegy, csak ne kelljen szembenézniük a tévedéseikkel. Azt gondolom, ha az ember elég felnőtt, akkor elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a kudarcaival, és okuljon belőlük. Hihetetlenül sokat segít a fejlődésben. A betegségemből, a válásaimból és a szakmai kudarcaimból is rengeteget tanultam, mert tanulni akartam. Az ember nem sebezhetetlen, és nem tökéletes – jó, ha ezzel tisztában vagyunk. És ha ezt elfogadjuk, akkor a körülöttünk élőkkel is sokkal megértőbb és meghittebb lesz a viszonyunk.
A nyugati kultúrában illik minden körülmények között tökéletesnek látszani. A keleti szőnyegszövők szándékosan hibákat rejtenek el szőnyegcsomózás közben, mert úgy vallják, csak Allah lehet tökéletes, az ember nem lehet az. A nyugati kultúrában, különösen a maszkulin társadalmakban az emberek többsége azt hiszi, ha nem nyomja le a másikat, ha nem nyer, ha nem nyújtja a tökéletesség látszatát egy kapcsolatban vagy a szakmájában, akkor kudarcra van ítélve. Ezért van nálunk is annyi agyonhajszolt, megkeseredett ember.

Ennek a teljesítményhajszolásnak mintha már vége lenne. Lelassulni, megnyugodni vágyik a világ.

Lehet, hogy a te köreidben így van, de a társadalomra ez még nem jellemző. Nézd meg azokat, akik multicégeknél dolgoznak, a menedzsereket, a kis- és nagyvállalkozókat, hogyan darálják bele magukat egy nem létező versenybe. És persze rengetegen vannak, akik nem a verseny miatt hajtanak, hanem a mindennapi megélhetésért. Nekik végképp nehéz megmagyarázni, hogy a teljes élethez milyen fontos a családi együttlét, egy jó beszélgetés, egy pohár jó bor, egy jó könyv, a derű. A teljes élethez nem kell sok.

Forrás: www.nlcafe.hu

Kepes Andrást nem csak mi, de szüleink is jól ismerik a televízióból. Bizonyára sokan nem tudják róla, hogy jelenleg a BKF Kommunikációs és Művészeti Karának dékánja. Tavaly pedig megjelent Tövispuszta című regénye.
 

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar-esztétika diplomát. Az írói véna sodorta ide vagy éppen ez hívta életre az újságírói mellékvágányt?

Már gimnazista koromban kacérkodtam a gondolattal, hogy író leszek. Visszatekintve úgy gondolom, akkoriban inkább a póz és a kellékek – a viharvert írógép, a szakáll, a pipa, a lógó zakó és a remélt rajongótábor vonzott. Aztán J. D. Salinger egyik regényében olvastam egy fontos mondatot. A hős, aki író szeretne lenni, odaadja bátyjának az írásait. Ő elolvassa, aztán csak annyit mond az öccsének: „Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi". Akkor úgy döntöttem, amíg nem tudom elmesélni a saját zsákmányomat, nem piszkálom a szépírást. De a magyar és esztétika szak választása kétség kívül irodalmi ambícióimhoz kapcsolódott. Azt terveztem, hogy újságírással kezdem, mint az irodalomban sokan, aztán majd belevágok a regényírásba. Közben az egyetemen beleszerettem az esztétikába, később pedig elsodort a rádiós és televíziós újságírás.

„Miközben mulatságos történetekben látom a világot, a háttérben mindig ott sejlik az a bizonyos zsákmány"

Hogy került bele ebbe a világba (rádiós/televíziós újságírás)?

Az egyetem alatt azzal kerestem pénzt, hogy a Magvető Kiadónak spanyol nyelvű szépirodalmi műveket lektoráltam, novellákat alkalmaztam rádióra és dolgoztam a Magyar Rádió spanyol szekciójának is. Az egyetem után aztán gyakornoki állást ajánlottak a spanyol nyelvű adáshoz, ahol nem volt nagy tolongás, mert akkoriban spanyolul nem sokan tudtak riportokat, tudósításokat készíteni. Később áthívtak a magyar adáshoz, a kulturális rovathoz, és közben külsősként kezdtem dolgozni a Televíziónak. 1980-ban, amikor indult a „Stúdió", már főszerkesztő-helyettesnek és műsorvezetőnek hívtak a televízió heti kulturális műsorához.

A készségek fontosabbak vagy a tanulható praktikák a könyvírásban?

Hogy valakinek jó tolla van, az bizonyos mértékig adottság kérdése, mint a jó hallás vagy a jó térérzékelés. Az íráskészség fejleszthető, sok a tanulható praktika, meg a rokonszenves minta, amelyek akarva-akaratlanul hatnak az emberre, de attól legfeljebb pofás történeteket vagy nyelvi leleményeket lehet írni. Ezekre is szükség van, de engem sosem érdekeltek. Miközben mulatságos történetekben látom a világot, a háttérben mindig ott sejlik az a bizonyos „zsákmány". Legalábbis ezzel áltatom magam.

A családi történetek hívták életre a Tövispusztát, cél volt a családi könyv megírása?

A Tövispuszta nem az én családom regénye. Ráadásul nem is egy család története, hanem háromé. Nem is nevezném családregénynek, inkább társadalmi regénynek vagy tragikomédiának. A műfaji meghatározás inkább a kiadó marketing fogása volt, mert tudják, hogy az olvasók szeretik a családregényeket, különösen az ismert emberekét. A történeteimet és a hősöket persze gyakran valóságos eseményekről és személyekről mintáztam. Közülük többet közeli-távoli családtagjaimból, ismerőseimből gyúrtam össze, ahogy ezt szinte mindenki más is teszi. És több karakterbe magamból is nagyon sokat adtam.

Mi volt a cél a könyv megírásával? 

Gyerekkorom óta három kontinensen, több kultúrában és több politikai rendszerben éltem. A rengeteg emberi kapcsolat: három házasság, gyerekek, unokák elegendő lökést adtak ahhoz, hogy végiggondoljam, miről szól számomra a szerelem, a barátság, a hűség, az emberség, az árulás, a gyávaság. Mi a viszonyunk a történelemhez, a hithez, a politikához és egymáshoz.Magam számára is meg akartam fogalmazni, hogyan látom a világot.

Ez volt az Ön „zsákmánya" a regényben?

Mifelénk a családtörténetek társadalmi rétegtől függően nagyon hasonlítanak egymásra, mert az eredeti személyiségeket és sorsokat típusokba, sémákba szabta a történelem. Így aztán a történeteinkben nem az alapsztorik a lényegesek, hanem az, hogy milyen fénytörésben látjuk, és milyen szemlélettel meséljük el azokat. A fénytörés és a szemléletem a „zsákmányom".

„Az emberek többsége nem érti, hogyan működnek mások, sőt nem is kíváncsi másokra."

Miért épp egy közel 100 éven átívelő sztorit írt meg? Amely egyébként tiszta és átfogó lenyomata a magyar történelem ezen szakaszának.

Az a tapasztalatom, hogy nem látjuk, nem értjük a saját történelmünket. A napi politika és a hétköznapi emberi drámák többsége is innen ered. Tízévente újrahazudják nekünk a történelmet, miközben egészen más tapasztalatokat hallunk a családunktól, ismerőseinktől. Mindenki csak a saját és a családja vélt, vagy jogos sérelmeivel van elfoglalva: kit, mikor fosztottak, zsákmányoltak és telepítettek ki, kitől vették el a vagyonát, kit zártak börtönbe a Horthy-korszakban, az ötvenes években, a forradalom után, kit hurcoltak Auschwitzba vagy Szibériába. Rég elavult, használhatatlan kategóriákba és klisékbe próbáljuk belekényszeríteni a világot: jobboldal, baloldal, kommunista, fasiszta, konzervatív, liberális, zsidó, cigány... Az emberek többsége nem érti, hogyan működnek mások, sőt nem is kíváncsi másokra. Ezért gondoltam úgy, hogy három-négy különböző társadalmi környezetből, értékrendből építkező család – egy arisztokrata-, egy szegényparaszti-, egy falusi boltos zsidó- és egy értelmiségi polgárcsalád – egymásba fonódó, hol mulatságos, hol tragikus sorsán keresztül próbálom meg bemutatni az elmúlt száz évet, az első világháborútól napjainkig. Hátha így jobban kiderül, hogy egy hajóban utazunk.Vagy inkább süllyedünk.

Cél volt, hogy felgöngyölítse ezt az időszakot, bemutassa az ellentmondásokat (vagy éppen az azonosságokat) az eszmék között?

Azokra a történetekre, helyzetekre, anekdotákra építettem, amilyenekhez hasonlókat minden családban mesélnek. Azt szerettem volna, ha mindenki ráismer a saját családja történetére, és ez hitelesíti, ez fogadtatja el a regényben szereplő többi család sorsát és értékrendjét. Nem kellett megerőszakolnom vagy aktualizálnom a történelmet ahhoz, hogy kiderüljenek a tragikus hasonlóságok, az ostobaságnak, a korlátoltságnak, a gyűlöletnek azok a csapdái, amelyek mintegy átok, hetedíziglen ismétlődnek. És természetesen ott vannak a meseszerűen emberséges, szerethető figurák, akik mindigelbuknak.

Mikor érezte, hogy kész a könyv?

Tudtam, hogy amint megszületik a hatodik gyerekem, egy ideig nem tudok majd írni. Lukács tavaly júniusban született, akkor lett kész a könyv.

Három évig készült a regény, mikor került bele és mikor került ki belőle az utolsó nagyobb egység?

A történetek többsége évtizedek óta megvolt bennem. Az első évben csak firkáltam, kóstolgattam, aztán a második, harmadik évben született meg a könyv zöme.

Korábbi interjúiban említi, hogy van még olyan történet, amit megírna. Önéletrajzi elemekből építkezne egy következő könyv esetén, vagy esetleg a mozgalmas általános- és középiskolai évek kerülnének a papírlapokra?

Ha évtizedekkel ezelőtt elkezdtem volna a regényírást, és kiírtam volna magamból tíz-tizenöt könyvet, bizonyos szempontból könnyebb helyzetben lennék. A Tövispusztában is benne van legalább négy regény, és most is sok minden kavarog bennem. Először meg kell várnom, hogy kicsit letisztuljanak a dolgok és kialakuljon, a három téma közül, ami jelenleg érdekel, melyikbe vágok majd bele.

Magyar írók közül kit olvasott utoljára?

Legutóbb egy kalandos életű orvos-író, Szabó Kázmér filozófiai regényét, az Életek kiállítását olvastam a magyar szerzők közül. És mostanában elkezdtem újraolvasni régi, kedves világirodalmi élményeimet is.

Forrás: elteonline.hu

„Dolgozom, de zavarhatsz!” – tájékoztat bennünket a felirat Kepes András hangulatosan berendezett dolgozószobájának ajtaján: egyik gyermeke figyelmességének tanújele. A hangulat végig oldott: a Tövispuszta című családregényével – íróként – debütáló, 63 éves Kepes pörög, viccelődik, sőt pálinkával is megkínál. Hihetetlenül érdekesen mesél, gyakran elgondolkodik, időnként kérdéseket tesz fel magának, válaszol rájuk, és közben szabadkozik: nála ez már szakmai ártalom...

A cikk folytatásához látogasson el a Könyves blogra!

Kicsit olyan, mint az állatorvosi ló. Minden baja megvan, amiből a jó medikus tanulhat, valahogy mégsem életszerű. A baloldali eszmékhez vonzódó bárófiú, a cigányzenész parasztgyerek meg a zsidó barátsága kicsit erőltetettnek tűnik. De az élet néha tényleg olyan, mint egy tanmese.

A Tövispuszta családregénynek kicsit elnagyolt, kordokumentumnak ugyancsak. Ahogy sokasodnak a szereplők, úgy válik egyre elnagyoltabbá a történet, egyre sematikusabbá a korrajz.
És mégis működik. Mégis fél éjszakán át olvasom, gyomrom ökölben, hiszen nagyjából sejthető, hova lyukad ki a történet, nem tudom letenni.
A történet eleje, a három fiú gyerekkora kimunkált, jól megírt. Nem szerencsés korban születtek, meg kellett élniük a hosszú huszadik századot. A mese azt tanúsítja, hogy csak a díszlet változik, az ember nem. A történelmi helyzet csak feltárja, felnagyítja a bennünk rejlő valódi egyéniséget, bepillantást enged a lélek legrejtettebb titkaiba is. És ebbe belefér a nyilasuralom idején az anyját védő focista bosszúból történő megnyomorításától az ÁVO-s tiszt életben hagyásáig sok minden.
Miről szól ez a regény? Az egyének alkotta történelemről. Nem tudja, nem is feladata magyarázatot adni arra, hogy a sok egyéni sorsból hogyan válhatott ilyen véressé ez az évszázad. Csak elmeséli. Ilyenek vagyunk. Gyilkolunk, életet mentünk, sokszor felváltva, indokolhatatlanul.
Kíváncsi lettem volna a miértekre. Az író felvállaltan saját történetét írja meg. Persze szemforgatás lenne azt mondani, hogy akkor ismernie kellene a motivációkat. Messze jobban ismeri múltját, mint sokunk. Messze bátrabban szembenéz vele, messze bátrabban felvállalja. De jó lenne legalább találgatni, miért. Miért nem látjuk, hogy az ’Eszme’ a valóságban eltorzul, miért akarjuk túlélni a haláltábor borzalmait, miért nem adjuk fel? Elzának könnyű, ő látja a jövőt. Ő tudja, hogy túl kell élni, mert hosszú élet vár még rá. De mi tartja életben azt, aki csak a pillanat borzalmait látja?
Minden nyűgünkkel együtt mégiscsak a második nemzedék vagyunk, aki nem látott háborút. Adja ég, hogy gyermekeink folytassák ezt a sort. Mit is láttak a nagyszüleink? Az első világháborút az ő szüleik harcolták meg. Ők megélték a gazdasági világválságot, a háborúba sodródás éveit, a második világégést, a kommunizmust a maga 56-os reményeivel, aztán beleöregedtek a Kádár-korba, és még élik a rendszerváltást. Láttak, temettek el halottakat. Sokat. Sokszor láttak, netán tettek olyat, amire nem lehetnek büszkék. Soha ne kelljen olyan alkukat kötnünk, mint nekik. Nem tudom, háborús viszonyok között, amikor a saját, sőt hozzátartozóink életéről van szó, olyan emberként tudnánk-e viselkedni, amilyennek gondoljuk magunkat. Felismernénk-e azt a pillanatot, amikor a szülőföld már nem a hazánk. Szabad- e vagy éppen kell-e összecsomagolni, és új életet kezdeni valahol máshol.
Szeretném továbbolvasni a történetet. Sőt, újraolvasni, a háború végétől napjainkig, részletesebben. Kepes András jól ír, szívesen olvasnám az ő tollából. Jól tapint rá a lényegesre, jól hámozza ki a zűrzavarból a megtartani, elmesélni érdemest. Olvasnék még tőle.

Írta: Vaszari Judit

Forrás: http://www.kikotoonline.hu

Mi köze Woody Allennek Győzikéhez? Lehet-e törött lábbal égő fáklyát dobálni? Deák Krisztina és Kepes András beszélget az emberi arcról, a női sorsról és a film erejéről.

Magazin: Gyakran találni filmötletet a könyvespolcon?

Deák Krisztina: Nem, bár Aglaja Veterányi A gyermek a forró puliszkába esett című önéletrajzi írását ott találtam. A borítón az író arcképe volt, tépett, rövid haj, homlokig behúzott kötött sapka, erős tekintet. Vonzott az arc, amelyet a szempár sugárzott.

Kepes András: Én riport- és dokumentumfilmeket forgattam, amelyekhez az ötletet az ember nem a könyvespolcon találja, de az arc és a tekintet ott is meghatározó. Muszáj, hogy a nézőt megfogja a riportalany személyisége.

Deák Krisztina:  Az arcok mellett a napló jellegű írások is jó alapanyagok, mert életszerűek. Aglaja könyvében nincsenek dialógusok, az egész egy nagyon erős érzelmi benyomás a gyermekkoráról és a cirkuszi világról.

Kepes András: Valóban létezett cirkuszi produkció, ahol az artistanő a hajánál lógatva hódította meg a világot? Vagy ez metafora, amit te találtál ki?

Deák Krisztina:  Ez létező cirkuszi mutatvány, Kínából származik. Egyetlen európait találtam, aki meg tudja csinálni, Enrica Staubertit, aki a filmben Ónodi Eszter dublőre volt. Elképesztő nő, az utolsó forgatási napra begipszelt lábbal jött: a partnere hibázott, ő pedig összetörte magát. A felvétel előtt levágta a gipszet, s megcsinálta a mutatványt a magasban lógva, törött lábbal, égő fáklyákkal.

Kepes András: Félelmetes, hogy egyes rendezők miket művelnek a színészeikkel.

Deák Krisztina:  Ha utólag rágondolok, engem is kiráz a hideg. Te írás közben mindent meg mertél tenni a szereplőiddel?

Kepes András: A regényben az ember ugyanúgy válogatja a karaktereket, csak nagyobb szabadsága van. A jeleneteknél nem kell tekintetbe venni a színész képességének határait és a költségvetést. A dokumentumfilmek után a Tövispuszta igazi lubickolás volt, és kemény küzdelem az őszinteséggel. A regény fikció, de ha igazán őszinte, többet árul el a szerzőről,mint egy önéletrajzi írás. Abban lehet rejtőzködni, a szépirodalomban nem.

Magazin: A film is önleleplezés?

Deák Krisztina:  Ha az ember be tud bújni valamelyik szereplője mögé, bátrabban mond el bizonyos dolgokat. Több szereplővel is lehet azonosulni, negatív karakterekkel is. De a film egyszerűbb műfaj, mint az irodalom. Tudni kell, hogy mi a fő szál, és mindent alá kell vetni. Az Aglajában minden a kislányon szűrődik át. Az igaz és úgy igaz, ahogy ő látja.

Magazin: A filmjeinek középpontjába szintemindig a női sorsot állítja.

Deák Krisztina: Ez általában nem így kezdődik, a végére alakul így. A miskolci boniésklájd azért nem volt eléggé sikeres, mert engem ott is csak a lány érdekelt, aki 15 évesen egyedül marad a világban, és börtönbe zárják. A közönség nem erre volt kíváncsi. Az a világ piszkos, karcos, brutális. Bennem belső késztetés van a kompozícióra és a harmóniára. Nemrég visszanéztem Az égnek madarai mozdulatlanok című vizsgafilmemet, ami egy háború utáni Déry Tibor-történet. A romhalmazok, a lepusztultság ellenére benne van a szépség és a harmónia. Ha ez így van, minek küzdenék ellene?

Magazin: A karcosság a televízióban is hódít.

Kepes András: Az igényesség, az árnyalt gondolkodás szinte kiveszett. Amikor Krisztával kollégák voltunk a Magyar Televízióban, évente hatvan-hetven tévéfilm, tévéjáték készült igényes irodalmi alapanyagból. Voltak zenés műsorok, színházi közvetítések. A szirupos giccsekkel és az egy kaptafára készült brutális akciófilmekkel a tévécsatornák a szellemileg és érzelmileg kiszolgáltatott tömegekre számítanak. Belőlük csinálnak pénzt. Az érzékenyebb, intellektualitásra vágyó emberek, beleértve a fiatalokat, már rég nem néznek tévét.

Magazin: Fellini, Godard vagyWoody Allen után nem méltatlan Győzikéről lmet készíteni?

Kepes András: Nyilván arról a dokumentumfilmről beszél, ami három évvel ezelőtt a Különös történetekben ment. Ha látta, tudja, hogy nem Győzikéről szólt, hanem a jelenségről, amiről beszéltem. Álszent módon él egymásból a bulvársajtó, a kereskedelmi tévézés és a szellemileg lepusztult nézői tömegek, miközben a Győzikékre fröcsögnek. A siralmas gépezetben – a 15 perces hírnevük ellenére is –csupán balekok és áldozatok.

Deák Krisztina:  A mai televíziózásnak technikai szempontból sok előnye van, csak élni kell velük. Amikor eljöttem a tévéből, elhoztam a gyönyörű rézollómat. Mutattam a fiamnak, aki szintén filmes, ezzel vagdostuk a filmszalagokat. Nevetett. Én azért sosem felejtem el a laborból frissen kihozott filmszalag csodás illatát.

Kepes András: Az internet is nagy ajándék, hatalmas tudást rejt magában, és bárki elérheti. Mégis feudális különbségek vannak a társadalomban:milliók nőnek fel szellemi kirekesztettségben, soha nem kerülnek kapcsolatba izgalmas, elgondolkodtató világgal, amely segítene választ adni a saját problémáikra is. Gazdasági válság idején, amikor a kultúrára fogékony embereknek már nem futja színházés mozijegyre, könyvre, koncertre, kiállításra, a televízió nak erkölcsi kötelessége volna sokrétű és értékes kultúrát közvetíteni. Ha egy országból kipusztul a kultúra, az magával rántja a gazdaságot és az életminőséget is. Most ennek vagyunk tanúi.

Deák Krisztina:  Senki sem tudja elképzelni, a filmesekben micsoda erő és alázat van, ha munkáról van szó. Az életünk, hogy filmet készítünk. De feloldhatatlan az ellentét, hogy a filmkészítés egyeseknek alkotómunka, másoknak biznisz.

Kepes András: Orson Welles nem szántaműalkotásnak az Az aranypolgárt, mégis azzá vált, mert anynyira jó. Shakespeare-nek sem jutott eszébe, hogy ő most éppen művészetet csinál, pedig még a kocsmákban is őt idézgették.

Deák Krisztina:  Ők zsenik voltak. Én a mai filmkészítésről beszéltem. Angol nyelvterületen lehet üzletet csinálni művészettel, mert az anyanyelvi közönség is hatalmas.

Magazin: A dán vagy a román is kis nyelv, mégis előrébb tart a filmgyártásuk.

Deák Krisztina:  A dánok és a románok őszintébben tudnak magukról beszélni, mint mi. Bennünk van megfeleléskényszer. Visszahat ránk, amit gondolnak rólunk.

Magazin: Az alkotónak önmagának kell meg felelnie?

Kepes András:Életem egyik meghatározó mondatát egy Salingernovellában olvastam. Az elbeszélő odaadja bátyjának az írását, aki ezt mondja: Nem pofás kis történeteket várok tőled, a zsákmányodra vagyok kíváncsi! Ez a mondat az egész pályámon végigkísért. Riportokban is a zsákmányomat kerestem, amit vagy ahogy talán csak én láttam meg. Ebben bíztam akkor is, amikor a Tövispusztát írtam.

Deák Krisztina:  Gyerek voltam, amikor meghalt az édesapám. A főiskolán az első filmemet az ő haláláról csináltam, de ebben nem volt semmi tudatosság. A moziban látva a filmet, rájöttem, hogy micsoda szorongás és gyötrelem volt a gyerekkorom ettől a kibeszéletlen tragédiától, és akkor, huszonévesen szabadulok fel igazán. Talán ez is lehet a film igazi értelme: átsegíteni a nézőt egy hasonló, feldolgozatlan traumán.

Kepes andrás

1948-ban született Budapesten. Tanulmányait az ELTE magyar–esztétika szakán, valamint a syracuse-i és a Stanford Egyetemen végezte. A Magyar Rádióban aGondolat-jel és a Láttuk, hallottuk című műsort vezette, a televízió ban a Stúdió, az Apropó, a Desszert, az Oázis, a Különös történetek és a Világfalu fűződik a nevéhez. Számos dokumentumfilmje és riportkönyve mellett nemrég jelent meg első regénye. Prima díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének birtokosa.

KEPES ANDRÁS AJÁNLJA

FILM - FEDERICO FELLINI: ORSZÁGÚTON

Az érzékenység és a durvaság kapcsolatkeresésének meséje.

ZENE - CESARIA EVORA

Természetes kisugárzású, gyönyörű világzene.

KÖNYV - GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ: SZERELEM A KOLERA IDEJÉN

García Márquez talán legjobb regénye, a mágikus realizmus csúcsa.

DEÁK KRISZTINA

1953-ban született Budapesten. 1977-ben lmvágódiplomát, majd 1982-ben lmrendező-diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1989-ben rendezte első játék lmjét, az Eszterkönyvet, ezt követte a Köd, a Jadviga párnája, A miskolci boniésklájd és az idei lmszemlén bemutatott Aglaja. 1992 óta rendez folyamatosan budapesti színházakban. Balázs Béla-díjas érdemes művész.

DEÁK KRISZTINA AJÁNLJA

FILM - TERRENCE MALICK: AZ ÉLET FÁJA

Igazi képköltészet, lenyűgöző felvételekkel.

KÖNYV - NÁDAS PÉTER: PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK

Miután elolvastam, teljesen megváltozott az emberekről való gondolkodásom.

ZENE - ZBIGNIEW PREISNER

Fantasztikus lmzenéket ír, dolgoztunk is már együtt.

Forrás: Népszabadság Online

Kepes András valószínűleg még úgy is az egyik legnépszerűbb televíziós ma Magyarországon, hogy évek óta nincsen képernyőn. Mindez persze lehet ugyanúgy előny, ahogy hátrány is, hiszen bár marketingszempontból kétségtelenül hasznos, ha valakinek ismert arca-neve van, a tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a késztermékben nem mindig van köszönet. Kepes mindenesetre kiváló mesélő, szimpatikus figura, aki ráadásul saját bevallása szerint mindig is könyveket akart írni, csak valahogy az évek során elsikkadt a dolog. Akárhogy is, ennek meg a kiadó gondos felvezetésének köszönhetően kétségtelenül nagy várakozás előzte meg első irodalmi próbálkozását.

A Tövispuszta három család, pontosabban három fiú életét követi nyomon: Veres Isti útját a mélyszegénységből fociremények és hegedűszólamok kísérik, hogy azután némi vargabetű és a világháború vége után, testileg-lelkileg megnyomorodva végül az ÁVH-nál kössön ki. A zsidó Goldstein Dávid továbbtanulási terveit a numerus clausus húzza keresztbe, Pestre kerül, ahol csak a vakszerencsének köszönheti, hogy nem lövik a Dunába. Az arisztokrata Szentágostony Pálnak közben pedig minden megadatott, ami a másik két fiúnak nem, jólét, külföldi tanulmányok, egy szép és kényelmes jövő ígérete, a háború után azonban fényesnek induló londoni karrierjét sutba vágva mégis hazautazik.

A Bátor Könyv minden bizonnyal a világ legtöbb szerzővel büszkélkedő meséje. Olyan emberek írásaival találkozhatunk mint, D. Tóth Kriszta, Bakos Piroska, Bazsó Gábor,Csiszár Jenő,Geszti Péter, Kepes András, Lackfi János, Mautner Zsófia,Oroszlán Szonja, Rácz Zsuzsa és Schell Judit.

A könyv júniusban látta meg a napvilágot, illetve a facebook oldalt, hétről hétre szavazás alapján dőlt el , hogyan folytatódjon a mese. Így a 14 különböző fejezetet különböző stílusú hírességek tintájából élvezhetjük.

A történet a tengerben élő Cseppről szól, a legkisebbről, ám a legerősebbről, aki 12 testvérrel büszkélkedhet és persze Daniról a valódi kisfiúról, aki kivizsgáláson van a kórházban. Dani állandó látogatói:édesanyja, édesapja, és nővére. Anyukája mesélni kezd Cseppről, ezzel felkeltve a gyerekek figyelmét a történet iránt, és elterelve a daganatos betegségről. A mese megható, szellemes, olyannyira , hogy felnőtteknek is tökéletes választás!

Azon kívül, hogy színes a történet, jól elvegyülnek egymásban a szerzők különböző stílusai. Talán egyetlen furcsaság, hogy nem apa, anya néven hívják Dani szüleit, hanem Annának és Tominak, nővérét pedig Zsófinak. Mesekönyvben ez nem megszokott, nem túl meseszerű. Nem úgy mint, a Bátor Tábor.

A Bátor Tábor ingyenes élményterápiás programokat kínál daganatos, cukorbeteg, krónikus ízületi gyulladással, valamint haemophiliával kezelt gyermekek és családjaik részére.

"A Bátor Tábor egy olyan gép, amibe bedobják a gyereket betegen, fáradtan, és egy sokkal vidámabb, egészségesebb, élményekkel telibb gyerek jön ki." – Peti, 15 éves, táborozó, így írja le a Bátor Tábor hangulatát. A könyv érdekessége, hogy éppen idén 10 éves a tábor. Mondhatni, születésnapi ajándék gyanánt jelent meg a mesekönyv. Mivel a facebook folyt az írás, a szerzők egy ajándékkötetet küldtek a facebook alapítójának, Mark Zuckerbergenek.

A mesekönyv megvásárlásával, Ön súlyos beteg gyerekek élményterápiás táborozását támogatja.

Kepes András honlapját a Media Sales készíti

www.mediasales.hu/referenciak/referencia/375-kepes-andras

"2005-ben tizenkét részes sorozatott készítettunk az RTL Klubnak, Világfalu címmel. A sorozat egyik főszereplője Javier volt, akit stabunk elkkísért szűlőhazájába, megismerkedtünk családjával és barátjaival is, Javier készítette elő forgatásainkat Peruban, szervezte találkozásainkat. De –történészként- , sok segítséget  nyujtott Per ősi múltjának tanulmányozásáhozés a jelenlegi gazdasági-politikai állapotok feltérképezéséhez is. Külön értéke volt számunkra, hogy a magyarországi helyzetet, viszonokat, gondolkodásmódot, értékrendet is alaposan ismeri, ígi segitségünkre lehetett abban is , hogy a hazai nézők könnyebben megértsék az egyik legváltozatosabb és legizgalmasabb latin-amerikai országot.   „

Kepes András

Galéria a link alatt:

www.perunet.hu/kepes-andras.htm

Az üzleti célok mellett milyen magasztosabb célok mentén jött létre a Művészeti Intézet?
Az volt a célunk, hogy létrehozzunk egy olyan művészeti képzést, ami az országban ilyen formában még nem létezik. Médiadizájnt a MOMÉ-n (Szirtes Jánossal, a MOME vizuális kommunikáció tanszékének vezetőjével készített interjúnkat itt olvashatja - a szerk.), grafikai képzést a Képzőművészeti Egyetemen oktatnak,  opertőr és mozgókép szak pedig a Filmművészeti Egyetemen van. Azok a művészeti ágak, melyek három művészeti egyetem kurzusai közé tartoznak, nálunk egyesülnek. Egy olyan képzést hozunk létre, ahol a növendékek egyszerre belehallgathatnak más területekbe is, így az oktatás sokkal közelebb kerül ahhoz a fajta világhoz, amit naponta megélünk. 

 
Az Önök felvételi időpontja azután lesz, miután a MOMÉ-n, és a Képzőművészeti Egyetemen is lezajlott az első két forduló. Valószínűleg azok fognak elmenni a felvételire, akik ezeken a fordulókon kiestek. Hosszútávon fel tudja venni majd a versenyt a BKF ezekkel az intézményekkel?
Itthon az a téveszme uralkodik, hogy különböző magyar felsőoktatási intézmények egymás versenytársai. A művészeti területeken ez végképp egyre kevésbé igaz.  Évek óta a nemzetközi mezőny a versenytárs. Nemzetköziek a pályázati források és részben a piac is. Ráadásul a mi képzésünk jellege teljesen eltér a többi intézményétől. Például az a fajta médiadizájn, amit a MOMÉ-n oktatnak sokkal közelebb áll a videó-művészethez, mint ahhoz a fajta médiadizájnhoz, amelyet  Pásztor Erika által vezetett szakon fognak majd tanítani a BKF-en. Ez vonatkozik Göbölyös Luca fotó szakára, és a mozgóképes szakra is. Az utóbbin például nincs kimondottan filmes vagy tévés képzés, ez egy olyan mozgóképes szak lesz, ami a játékfilm, a televízió, a dizájn és a videó művészet közös vizuális nyelvére épülve kíván biztos alapokat adni.  Az a cél, hogy egy olyan erős technikai, gyakorlati és elméleti képzést kapjon a hallgató, amivel később, érdeklődési területének, igényeinek és a piacnak megfelelően el tud helyezkedni vagy tovább tud tanulni.  Egyébként az elmúlt napokban öt újabb szakot akkreditált a BKF Művészeti kara, így ősszel összesen kilenc szak indul majd. Összeolvadásról van szó, ugyanis az egyik főiskola lemorzsolódott, és ennek bizonyos képzéseit tanárostól, diákostól átvette a BKF. Így szeptembertől lesznek a grafika, a környezet-, és a tárgykultúra körébe tartozó szakjaink is.

Kepes András (Fotó: BKF)

Ön lesz a Mozgóképkultúra és Médiaismereti szak vezető tanára. Mit emelt át nemzetközi oktatói tapasztalataiból?
Továbbra is az a terv, hogy tanítani fogok, és ugyanúgy figyelek majd a szakra, de a mozgókép- és médiaismeret szak vezetője Rozgonyi Ádám filmrendező-forgatókönyvíró lesz. Nekem rengeteg egyéb feladatom adódott a művészeti kar kiépítésével, sőt a kommunikációs szakkal kapcsolatban is. Mindkét területen oktatok és januártól a Kommunikációs és művészeti kar dékánja vagyok.

A mozgókép szakon, mint említettem, egészen másfajta gondolkodásmódot igyekszünk meghonosítani, mint amit a hagyományos művészeti képzésben nálunk megszoktak.  Egyaránt tanítanak kiváló filmrendezők, mint Bereményi Géza és Gárdos Péter, nagyszerű operatőrök, mint Szabó Gábor, aki a kameraman szak vezetője lesz, Babos Tamás, Kardos Sándor, és televíziós szakemberek, Asbót Kristóf, Krizsó Szilvia, Kopper Judit, Simon András, hogy csak néhány nevet említsek. A többi művészeti szak vezetőjével, ahol természetesen szintén a szakma legjobbjai tanítanak majd, abban állapodtunk meg, hogy olyan szakokat kellene létrehozni, amire mi is jelentkeznénk. Egy olyan képzést, amit ha mi is megkaptunk volna az indulásunkkor, akkor könnyebb lett volna  a dolgunk.
 
Úgy tudom, hogy a képzéssel párhuzamosan, létrehoznak majd egy munkaközvetítő központot is, hogy a diákok minél hamarabb bekerüljenek a munkaerőpiacra. Hogy fog ez megvalósulni a gyakorlatban?
Ez egy projektközpont lesz, nem munkaközvetítő. A kettő között az a különbség, hogy mi nem kiközvetítjük a diákokat különböző intézményekhez, hanem terveink szerint projekteket hoznánk  be a főiskolára, amelyeken a diákok közösen dolgoznak és ezzel párhuzamosan tanulnak is, így elsajátítják azokat a követelményeket, amiket a piac elvár tőlük. Tisztában kell lenniük, hogy külön-külön milyen folyamatok zajlanak, mert ez a legnagyobb tragédiája ennek a szakmának, hogy részterületenként kiváló szakemberek léteznek, de amikor megpróbálják pozícionálni magukat a pályán, akkor nem találják a helyüket, mert nem ismerik az egész folyamat struktúráját. A képzésünknek rugalmasnak kell lennie, reagálnia kell a piac és művészeti élet folyamatos alakulására.
 
Az ilyenfajta képzések után legtöbben a kereskedelmi médiába mennek, ami köztudottan nem az Ön által eddig közvetített értékhordozó kultúrát favorizálja. Ez a képzés mennyire próbálja terelni a hallgatókat egyik vagy másik irányba?
Itthon a magas művészet képviselői hagyományosan lenézik a kereskedelmi produkciókat, a kereskedelmi szereplők pedig a „lila művészeket”, akik alig tudják összekaparni a pénzt az alkotásaikra. Egyszer még régen, csináltam egy interjút Billy Wilderrel, és megkérdeztem tőle, hogy a húszas-harmincas években, amikor az ő karrierje elindult, milyen volt a viszony a filmesek a színházasok és az írók között. Azt tudni kell, hogy akkor még olyan írók dolgoztak Hollywoodban, mint Thomas Mann vagy Brecht, és ő nevetve azt felelte, hogy „az írók és a színházi emberek mindig lenézték minket, filmeseket, de szerencsére közben feltalálták a televíziót, így most már nekünk is van, akiket lenézhetünk”. Mindegyik műfajban van jó és gyenge alkotás. Egy kereskedelmi termék is lehet értékközpontú. Nem véletlen, hogy a szakma legnagyobbjai, mint mondjuk Fellini, kitűnő reklámfilmeket készítettek, a legkiválóbb operatőrök, képzőművészek egyaránt dolgoznak művészeti és kereskedelmi területen. Ma már egyre életképtelenebb a művészeti oktatásban az arisztokratikus szemlélet. Az a tapasztalat ugyanis, hogy akik művészeti ambíciókkal bekerülnek egy-egy főiskolára, a végén örülnek, ha egy kereskedelmi tévénél el tudnak helyezkedni, és ugyanez érvényes a többi művészeti területre is. Mint ahogy számos kitűnő, vagy kevésbé kitűnő színész is, reggeli műsorokat vezet anélkül, hogy a szakmának ezt a részét megtanulta volna. Jelenleg a piac dönti el, hogy kiből mi lesz, nem a képzés. Mi csak konvertálható tudást, jó alapokat adhatunk.

Hogyan képzeli el a jövő médiáját?
Ezzel a mai, hazai televíziózással egy intelligens, művészetekre és kultúrára fogékony fiatal már nem tud mit kezdeni, egyszerűen nem érdekli. Ezek a fiatalok a filmeket már videón nézik, a zenét, a híreket internetről töltik le, a különböző művészeti termékek is a neten terjednek. Amikor egy fiatal médiaművész vagy mozgókép alkotó elkészíti a saját kis produkcióját, akkor előbb gondol arra, hogy feltegye valamilyen internetes megosztó felületre, mint arra hogy elhelyezze valamilyen televíziós társaság műsorában, amelyik úgyse venné meg. Az internet teljesen átformálja a mozgóképes világot.
 
Tartalom szempontjából mi fog változni a jövőben?
A szórakoztatás már az ókor óta népszerűbb volt, mint a magvas gondolatok. Sokkal több ember ment el az arénába megnézni, hogyan tépik szét az oroszlánok a gladiátorokat, mint ahányan elmentek a kőszínházba megnézni egy drámát. Ez a fajta különállás nyilván megmarad, a felszínes szórakoztatás továbbra is a kereskedelmi televíziók vadászterülete lesz.
 
Jelentős különbségek vannak a generációk technikahasználatában. Hogyan tudják követni a technikai innovációkat a tanárok?
Valahol olvastam a múltkor egy álláshirdetést, ami körülbelül így hangzott: „17 éves médiadizájner 8 éves szakmai tapasztalattal álláslehetőséget keres.” Erről szól a világ. A kilenc éves kisgyerek már ott ül a számítógép előtt, és szinte mindent tud róla. A MOMÉ-n például bevonják az diákokat az oktatásba, mert jobban tudják kezelni a számítógépet, mint a tanárok. A tanárok szakmailag és művészileg felkészültebbek, de a technikához a gyerekek már jobban értenek. Mi tanárok és a diákok kölcsönösen fogunk egymástól tanulni.

forrás:www.kreativ.hu

Idézet a 56pizsama.postr.hu oldalról

Kepes Andrást, öt lány és egy fiú apukáját kérdeztük a bő harminc év alatt gyűjtögetett tapasztalatairól.

A két legnagyobb lányom között 16 hónap a korkülönbség. Akkor az volt az elméletünk, mert az embernek az első gyerekeknél még van elmélete, hogy ez az ideális korkülönbség. Hiszen, amikor a kisebb születik, a nagyobbnak még nem alakult ki az “éntudata”, nem lesz féltékeny, azonnal “mitudatuk” lesz, mint az ikreknek. Ráadásul két kislány ilyen kis korkülönbséggel prímán eljátszik egymással. A legnagyobb lányom, azóta is neheztel, hogy azonnal ráküldtük a testvért, ki sem élvezhette a koncentrált figyelmet. Nem is nagyon játszottak egymással, annyira különbözők. Minél kevesebb gyereke van valakinek, annál inkább hajlamos az általánosításra, annál magabiztosabban igyekszik meghatározni, milyen egy-két-három gyerek, milyen egy fiú és milyen egy lány.

A második és a harmadik lányom között 15 év van, aztán 6-8 évente jöttek a többiek, köztük unokák, úgyhogy a családi összejöveteleken mindenkinek van játszótársa. Az unokák nagyszerűen eljátszanak a velük egyidős nagynénjükkel, és babáznak a nagybátyjukkal. Ma 6 gyerek, meg egyre szaporodó számú unokák boldog-büszke papája-nagypapája vagyok, viszont nincs elméletem. Öt lány és egy fiú után hovatovább már azt a kérdést is bárgyúnak tartom, hogy mi a különbség egy lány meg egy fiú között? Vannak szelíd, szemlélődő kisfiúk és fáramászó, karddal hadakozó kislányok, meg persze barbiebabák és égedelem srácok is. Minden gyerek, minden testvépár más. Lassan ott tartok, hogy még egy gyerek sem egyforma…

Prima Primissima Díj kapcsán jelölték Kepes Andrást.

Szavazni az alábbi linken lehet:

primissima.hu/kepes-andras

A Mokkában készült interjú. A link a TV2 videótárába vezet:

tv2.hu/mokka/video/regenyirokent-debutal-kepes-andras