Bár már a harmadik feleségével él, alapvetően válásellenesnek vallja magát Kepes András. A népszerű író, tanár és tévés személyiség őszintén beszélt nekünk családról, kapcsolatról és fejlődésről.

– Évek óta nem hallani önről, mégis vonakodott a beszélgetéstől. Ilyen sok a dolga? Most éppen honnan jön?
– Tanítottam.

– Dékán a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán. Másutt is tart előadásokat?
– Igen, például az elmúlt két hétben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktori iskoláján tartottam kurzust kultúrák kommunikációjáról, és például a Corvinusra hívtak előadásra.

– A szíve csücske azért, gondolom, a Kommunikációs Főiskola.
– Három éve építjük kollégáimmal a művészeti kart. Mára 800 művészetis diákkal, nemzetközi színvonalú tanári karral a BKF az egyik vezető művészeti felsőoktatási intézmény az országban. A diákjaink sorra nyerik a hazai és nemzetközi elismeréseket. Ez valóban a szívem csücske.

– Ezek szerint írásra nincs is ideje?
– Pillanatnyilag nincs, de a fejemben most is ott van két-három regénytéma, ősztől megpróbálok időt szakítani rá, mert követelik az olvasóim. A Tövispusztát nagyon szerették, és a regény ősszel megjelenik angolul is.

– Fantasztikusan ábrázol benne több családot is. A sajátjáról, ami igen népes, mesélne egy keveset?
– Számomra egyformán fontos a munka és a család, így azután lassan negyven éve próbálom összeegyeztetni őket, többnyire váltakozó sikerrel. Hat gyerek és négy unoka sok öröm és csaknem ugyanannyi lelkifurdalás, hogy nem tudok annyi időt fordítani rájuk, mint szeretnék, és mint amennyit igényelnének, miközben folyton azon rágom magam, hogy a munkámmal sem tudok haladni.

– Öt lány után született a kisfia. Nem szokta a barátaitól azt a megjegyzést kapni: András, te tipikus lányos apa vagy!
– Az az igazság, hogy amikor az ötödik gyerekünket vártuk, még akkor is kislányt akartam. Úgy is lett. A hatodiknál mondtam azt, hogy most már azért kipróbálnék egy kisfiút. És jött Lukács. Egyébként meg minden gyerek más, akár fiú, akár lány.

– Azért feltételezem, a fiát kicsit másképp kezeli, mint a lányokat.
– Ha igen, akkor nem azért, mert fiú, hanem mert ő úgy igényli. Ahogy mindegyik lánnyal más a kapcsolatom; az egyik ironikusabb, a másik érzelmesebb, a harmadik bensőségesebb, a negyedik intellektuálisabb és így tovább. Aztán az évek során a stílusunk is sokat változik. Meg aztán más az első gyerek, akin még agyonszorongja magát az ember, a későbbieket már rutinosabban kezeli.

– Hat gyerek, két válás, három feleség. Megrázták a válások?
– Bár a harmadik feleségemmel élek, válásellenes vagyok. Legalábbis, ha gyerek is születik a kapcsolatból. Mert egy gyerek számára a válás mindig kiheverhetetlen trauma. De természetesen ha végképp nem működik egy kapcsolat, még mindig jobb a tisztességes válás, ami után megmarad a barátság, mint egy mindenkit felőrlő, pokoli házasság. Nálunk megmaradt a barátság, a napi kapcsolat.

– Miért futottak zátonyra a házasságai?
– Talán mert nem voltunk elég okosak. Nekem például időbe tellett, míg megtanultam, hogy egy kapcsolatért folyamatosan küzdeni, dolgozni kell. A szüleim harminc év után is kézen fogva jártak, otthon soha nem hallottunk egy hangos szót, így azután azt képzeltem, hogy a harmonikus kapcsolat magától kialakul.

– És megtanulta a leckét?
– Ebben a házasságomban, ami lassan másfél évtizede tart, én is igyekszem jobban odafigyelni. A feleségem sokat segít ebben, és úgy látom, bizakodó az oktatásom kimenetelét illetően. Ezt szépen mondtam, nem?

– Milyen típusú nőket kedvel?
– Édesanyám nagyon okos, erős és érzékeny asszony volt. Ő tartotta össze a családot, vezette a háztartást, miközben öt nyelven beszélő vezető diplomata volt és egyetemen tanított. Apám mégis erős férfinak érezhette magát mellette. Talán ezért vonzódom az erős nőkhöz.

– Ezt nem szokás bevallani.
– Nem fizikai erőre vagy a férfiakkal vetélkedni akaró erőszakos nőkre gondoltam, hanem a lelkierőt sugárzó, ugyanakkor megértő asszonyokra, akiknek szimbolikus példái szinte minden kultúrában megtalálhatók Máriától a Földanyáig. Én szeretem az egyenragú, autonóm nőket, akik közben megmaradnak nőiesnek, de támaszai a férfinak és a családnak. De megértem azokat a férfiakat is, akik a gyenge nőket kedvelik, hogy mellettük erősnek képzelhessék magukat. Mellesleg mindenki számára nyilván kényelmesebb és kevésbé strapás a segítségre, pátyolgatásra szoruló felet játszani. A regényem nőalakjai szinte mind erős lányok és asszonyok, és az irodalom számtalan ilyen karaktert mutat föl, hogy csak egyik kedvencemet említsem: Ursulát a Száz év magányból.

– A lányait is erősnek nevelte?
– Úgy gondolom, ez nem nevelés, hanem inkább lelkialkat, idegrendszer kérdése. Van, amelyik erős, van, amelyik kevésbé az, de egyáltalán nem szükséges, hogy mindenki erős legyen. A gyenge ugyanúgy megérdemli az elismerést és a szeretetet.

– Mit csinálnak a gyerekei?
– Juli Alexander-tanár, egy stúdióban és művészeti főiskolákon tanítja ezt a pszichofizikai módszert. Bori rajz- és vizuális tanár, Rozi közgazdaságtant tanul, ősztől külföldön folytatja mesterszakon. Kata 15 éves, a Radnóti Gimnáziumba jár, úgy látom, jó érzéke van az emberekhez, és érzékeny a társadalmi kérdésekre. Lujza másodikos, nagyon eredetien rajzol, izgalmas lány, akárcsak a többiek. Lukácsot pedig minden érdekli, amit rúgni lehet, és amint az számomra az utóbbi időben kiderült, mindent lehet rúgni, nemcsak a labdát, hanem az üveggolyót, a játékokat, sőt a konyhában a fazekat is. És akkor még nem meséltem a négy unokámról...

– Egy hatgyerekes apa büntet?
– Nem tudok büntetni, de nem is nagyon volt rá szükség. A büntetésnél sokkal hatékonyabb a dicséret, a biztatás. Én együttműködést kérek, és a gyerekeim általában szeretnének a kedvemben járni, ahogy nekem is fontos, hogyan vélekednek rólam ők. Egyszer egy pszichológus azt mondta, minden emberi teljesítmény mögött az a mondat áll, hogy „nézzétek mama, papa, mit bírok!”. Ez a párkapcsolatra is érvényes. A szülők elvesztése után az emberek a társuk szemében szeretnék kivívni az elismerést. Nálam ez a vágy kiegészül azzal, hogy szeretném, ha a gyerekeim és az unokáim is elismernének.

– Ez szépen hangzik. Érzem, boldog a munkában, a családban, de nem hiányzik például a televízió?
– Nem. A rádiónál kezdtem, és engem mindig is zavart a kamera. A műsoraimból, ha tehettem, kivágattam magam, szerettem, ha az adott témáról szól a műsor, és nem rólam. El sem tudnám képzelni, hogy a mai tévécsatornák bármelyikén műsorkészítőként megjelenjek.

– Álmai azért, remélem, vannak!
– Abból sosem lesz kevesebb. Szeretnék jó könyveket írni, szeretnék vidám családi légkörben élni, szeretném látni, ahogy az apróbb gyerekeim és az unokáim felnőnek.

– És hogy áll a félelmekkel?
– Különösebben nincsenek, bár ha arra gondolok, hogy mire Lukács felnő, dolgozni kezd, és hazaviszi az első fizetését, addigra én közel kilencven leszek, akkor érzek némi szorongást. A feleségem ugyan mindig azzal nyugtat, hogy nem kell mindent a lelkemre venni, higgyem el, hogy ő egyedül is képes lenne felnevelni a kicsiket, ha úgy hozná a sors. Ebben biztos vagyok, hiszen talpraesett, nagyszerű nő, és a nagylányaim is igyekeznek megmagyarázni, hogy felnőtt emberek, az életüket, a gyerekeiket maguk is megoldják, ne szorongjak, de mit tegyek, kicsit túlteng bennem az utódgondozási ösztön.

– Ez otthoni útravaló?
– A szüleim számára is nagyon fontos volt a család. Minden vasárnap nagy családi ebéd, közös karácsonyok, felnőtt koromban is minden este telefonos „népszámlálás”, hogy   mindenki megvan-e, miközben látszólag szabadon voltunk eresztve. Tizennyolc éves voltam, amikor édesanyám azt mondta, fiam, nagy vagy, felnőttél, mostantól nem szólok bele az életedbe, a döntéseket neked kell meghozni. Tanácsot, segítséget viszont mindig kérhetsz, szólj, ha szükséged van bármire.

– És kérte az édesanyja segítségét?
– Ha jól emlékszem, egyszer sem. Kamaszkoromtól nagyon önálló voltam, egyedül laktam, aztán korán nősültem. Más kérdés, hogy a szüleim sosem várták meg, hogy segítséget kérjek, ha úgy látták, hogy szükségem van rá, maguktól segítettek. De a szöveget én is elmondtam a lányaimnak, amikor 18 évesek lettek.

– És a lányai hányszor kérték?
– Ők sem kérték – mondja nevetve –, de én is próbáltam mindig megelőzni a kérést, ha úgy láttam, rászorulnak. De nem csak én figyelek rájuk, ők ugyanúgy aggódnak az egészségemért, szurkolnak a sikereimért, és kölcsönösen beszámolunk egymásnak az életünkről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.