Több évtizednyi sikeres rádiózás-televíziózás és három házasság után hatvanhárom éves korában megszületett a hatodik gyereke, és megjelent az első regénye. Négy unokája és rengeteg energiája is van.

Az a derű és kiegyensúlyozottság, amely annyira jellemző rád, a géneknek vagy a sok munkának köszönhető?

Alapjában véve derűs és kiegyensúlyozott alkat vagyok. Ha olykor-olykor sikerül is valakinek kibillentenie a lelki egyensúlyomból, akkor is viszonylag gyorsan visszabillentem magam. Az önkontrollt egyébként is fontosnak tartom. Egy indiai barátom mesélte, hogy a hinduknak van egy listájuk, amely fölsorolja az emberi jellem legfőbb buktatóit a hiúságtól az anyagiasságig, a hűtlenségtől a lustaságig, az irigységtől a gyávaságig, és rendszeresen végiggondolják, melyikben hol tartanak. Bár nekem nincs konkrét listám, időnként alkalmazom ezt a módszert. A képzeletbeli listámon a kitartással kell a legtöbbet dolgoznom.

Történnie kell valaminek ahhoz, hogy ránézz a képzeletbeli listádra, vagy rendszeresen megteszed?

Valahányszor válsághelyzetbe kerültem a munkám során vagy a családi életemben, elgondolkodtam azon, vajon miért történik velem mindez. Soha nem abból indulok ki, hogy csakis a másik lehet a hibás és a felelős, hanem ilyenkor elkezdem magamat elemezni: mi az, amit én toltam el? Többnyire nem kell sokáig keresnem, megtalálom. És ha az ember rájön, hogy a konfliktusnak részben ő maga az okozója, azonnal megoszlik a felelősség, és már nem is tud annyira haragudni a másikra. Esetleg még tanul is belőle, és legközelebb nem követi el ugyanazt a marhaságot. Bár sajnos én az a típus vagyok, akinek többször meg kell ütnie a bokáját ahhoz, hogy tanuljon belőle.

A kudarcokért is köszönetet mondtál a sorsnak.

Mert rengeteget tanultam a szakmai és a magánéleti kudarcaimból is. Utóbbinál maradva: az első házasságom 17 évig tartott, a második 13 évig, mindkét volt feleségemmel sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Közös gyerekeink vannak, az első feleségemmel négy közös unokánk is, így a mai napig jelen vagyunk egymás életében. A második feleségem például feljár hozzánk, hogy a kisfiunkkal babázzon, és a kislányunk is szokott náluk aludni. Azt gondolom, ez így természetes, noha az ismeretségi körömben sokan csodálkoznak ezen. Persze bármilyen jó a válás után a szülők kapcsolata, a család szétszakadása egy gyerek számára mindig komoly érzelmi trauma, amit sosem hever ki igazán. A jelenlegi párkapcsolatomban tudatosan vigyázok arra, hogy ne kövessem el ismét azokat a hibákat, amelyek megkeserítették az első két házasságomat. Volt régen egy sláger, úgy szólt, hogy „sajnálom szegényt, a következőt, miattad fogom most büntetni őt”. Na, én éppen fordítva vagyok.

Mi kell ahhoz, hogy jó kapcsolatot tudj ápolni a volt feleségeiddel?

Egy többszörösen csalódott és megkeseredett ismerősöm minden házasulandónak azt tanácsolja, az esküvő előtt gondolja végig higgadtan, milyen lesz ettől a férfitól vagy nőtől elválni. Ez így persze cinikus és szomorú alapállás, de az biztos, hogy ha az ember intelligens társsal köti össze az életét, akkor még ha szakításra kerül is a sor, azt is intelligensen csinálják. Amikor a nővérem huszonvalahány évesen, két gyerekkel viharosan vált el az első férjétől, a mamám azt mondta: „Nem csoda, akitől lehet szépen válni, azzal lehet szépen élni is.” Anyám bölcs asszony volt, de ebben tévedett. Van úgy, hogy valakivel nem tudunk már együtt élni, de szépen tudunk tőle különválni. A második válásom után meg voltam győződve, hogy tőlem csak válni jó, velem élni nem. Aztán tessék, ez a házasságom jól működik. Ehhez az is kell, hogy az új házastárs hajlandó legyen elfogadni a párja korábbi életét. Roppant hálás vagyok a feleségemnek, akivel 12 éve élünk együtt, hogy ilyen szeretettel fogadja a múltamat, a két exfeleséget, a négy gyereket, az unokákat, akiket velem együtt bónuszként kapott a sorstól. Ám ha az ember igazán szereti a másikat, akkor a múltjával együtt szereti. Aztán fontos, hogy a gyerekek békéje érdekében képesek legyünk lenyelni az előző házasságunkban szerzett sérelmeinket, és sose kerekedjen felül bennünk a hiúság. Én mindig abból indultam ki, hogy ha valakivel leéltem másfél évtizedet, közös gyerekeink vannak, akkor bármi történt is köztünk, annak mégiscsak értékes embernek kell lennie. Vagy ha nem, akkor én egy nagy marha voltam, hogy vele éltem.

Hatvan évig gyűjtöttél inspirációt, és hangolódtál rá arra, hogy megírd az első könyved. Nem érzed úgy, hogy sokkal korábban kellett volna írnod?

Ha a riportköteteimet és az irodalmi válogatásaimat is beleszámítom, akkor a Tövispuszta már a nyolcadik könyvem. Igaz, az első regényem. Szerettem a rádiózást, a televíziózást, a dokumentumfilm-sorozataimat, úgyhogy nem érzem elvesztegetett éveknek az elmúlt évtizedeket, de a tévézés mellett nem tudtam volna regényt írni. Egy riportkönyvet meg lehet írni apránként, összevadászott pillanatokban, a regény azonban teljes embert kíván. Nálam legalábbis napokig tart, amíg kisöprök az agyamból minden mást, és belevetem magam egy fiktív világba. Talán ha magabiztosabb lettem volna, ha elhiszem, hogy jót fogok írni, fölrúgtam volna a korábbi életemet az írásért, de a sikeres televíziós pályám anyagi biztonságot adott, ebből tartottam el az egyre nagyobb családomat, így nem mertem meglépni. Aztán meg a legjobb sorozataim az utolsók voltak, a Világfalu és a Különös történetek, kár lett volna kihagyni őket. A pályám csúcsán cseréltem regényírásra a televíziót. De az is lehet, hogy addigra érett meg bennem, hogy regényben meséljem el, mit gondolok az emberi kapcsolatokról, a történelemről, a szerelemről, a barátságról, az erényről, a gyarlóságról.

A legkisebb kisfiad, Lukács még nincs egyéves sem. Segítesz a pelenkázásban a feleségednek?

Mindent megteszek, amit tudok. Pelenkázom, etetem, játszom vele, és ha szükséges, éjjel felkelek hozzá, de persze a gyerekekkel kapcsolatos tennivalók zömét azért a feleségem végzi, hiszen nekem ott van az oktatás, az előadások és az írás is. Ám ahogy haladok a korral, mintha egyre jobban élvezném az apró gyerekeim társaságát is. Amikor az első gyerekem, Juli született, huszonöt éves voltam, most a kisfiam, Lukács születésekor hatvanhárom.

Másképpen éled meg az apaságot, mint huszonévesen?

Olyan dolgokra figyelek, amelyekre korábban egyáltalán nem. Amikor a pályám elején a szakmámmal gyürkőztem, minden idegszálamat az kötötte le. A televíziózás nem kifejezetten családbarát műfaj. Sok utazással, éjszakázással jár, és ha az ember végre otthon van, akkor is tele van problémákkal, tennivalókkal, emészti magát valamin, így nehéz a családra koncentrálni. Amióta abbahagytam a tévézést, több időt tudok szakítani arra, hogy odafigyeljek a részletekre, és ettől egyre érdekesebb lett minden, ami a családdal és a gyerekekkel kapcsolatos. Ez nyilván mindennel így van: ha valamiben elmélyedünk, több örömet ad.

A karrier mókuskerékélménye kellett ahhoz, hogy értékeld a hétköznapi, otthoni élet egyszerűségét?

Egyrészt igen, de az embernek ki kell futtatnia az életét. Nekem fontos volt az a harminc-negyven év rádiózás és televíziózás. Visszamenőleg is úgy gondolom, hogy a legjobb, a legtesthezállóbb szakmát választottam magamnak. Élveztem, amit csináltam. Voltak persze szakmai kudarcaim is. Például amikor a kereskedelmi televíziózás indulásakor átcsábított a TV2, meg akartam felelni, és be akartam bizonyítani, hogy egy számomra idegen műfajban is sikeres tudok lenni. Belebuktam, sőt bele is betegedtem. Ráadásul ekkor zajlott a második válásom is. Végül megtanultam, amit meg kellett tanulnom, hogy mindig önmagam maradjak, és csak azt csináljam, amiben hiszek. Magyarországon sok ember gondolkodik úgy, hogy a sikereit magának köszönheti, a kudarcairól meg mindig mások tehetnek. Én tudom, hogy a sikereimben sok szerencsém volt, a kudarcaimért meg én is felelős voltam. Mifelénk az emberek nem szívesen vállalnak felelősséget a döntéseikért, ehelyett szívesebben okolnak másokat: törököt, osztrákot, oroszt, zsidót, cigányt, világbankot, mindegy, csak ne kelljen szembenézniük a tévedéseikkel. Azt gondolom, ha az ember elég felnőtt, akkor elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a kudarcaival, és okuljon belőlük. Hihetetlenül sokat segít a fejlődésben. A betegségemből, a válásaimból és a szakmai kudarcaimból is rengeteget tanultam, mert tanulni akartam. Az ember nem sebezhetetlen, és nem tökéletes – jó, ha ezzel tisztában vagyunk. És ha ezt elfogadjuk, akkor a körülöttünk élőkkel is sokkal megértőbb és meghittebb lesz a viszonyunk.
A nyugati kultúrában illik minden körülmények között tökéletesnek látszani. A keleti szőnyegszövők szándékosan hibákat rejtenek el szőnyegcsomózás közben, mert úgy vallják, csak Allah lehet tökéletes, az ember nem lehet az. A nyugati kultúrában, különösen a maszkulin társadalmakban az emberek többsége azt hiszi, ha nem nyomja le a másikat, ha nem nyer, ha nem nyújtja a tökéletesség látszatát egy kapcsolatban vagy a szakmájában, akkor kudarcra van ítélve. Ezért van nálunk is annyi agyonhajszolt, megkeseredett ember.

Ennek a teljesítményhajszolásnak mintha már vége lenne. Lelassulni, megnyugodni vágyik a világ.

Lehet, hogy a te köreidben így van, de a társadalomra ez még nem jellemző. Nézd meg azokat, akik multicégeknél dolgoznak, a menedzsereket, a kis- és nagyvállalkozókat, hogyan darálják bele magukat egy nem létező versenybe. És persze rengetegen vannak, akik nem a verseny miatt hajtanak, hanem a mindennapi megélhetésért. Nekik végképp nehéz megmagyarázni, hogy a teljes élethez milyen fontos a családi együttlét, egy jó beszélgetés, egy pohár jó bor, egy jó könyv, a derű. A teljes élethez nem kell sok.

Forrás: www.nlcafe.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.