Kicsit olyan, mint az állatorvosi ló. Minden baja megvan, amiből a jó medikus tanulhat, valahogy mégsem életszerű. A baloldali eszmékhez vonzódó bárófiú, a cigányzenész parasztgyerek meg a zsidó barátsága kicsit erőltetettnek tűnik. De az élet néha tényleg olyan, mint egy tanmese.

A Tövispuszta családregénynek kicsit elnagyolt, kordokumentumnak ugyancsak. Ahogy sokasodnak a szereplők, úgy válik egyre elnagyoltabbá a történet, egyre sematikusabbá a korrajz.
És mégis működik. Mégis fél éjszakán át olvasom, gyomrom ökölben, hiszen nagyjából sejthető, hova lyukad ki a történet, nem tudom letenni.
A történet eleje, a három fiú gyerekkora kimunkált, jól megírt. Nem szerencsés korban születtek, meg kellett élniük a hosszú huszadik századot. A mese azt tanúsítja, hogy csak a díszlet változik, az ember nem. A történelmi helyzet csak feltárja, felnagyítja a bennünk rejlő valódi egyéniséget, bepillantást enged a lélek legrejtettebb titkaiba is. És ebbe belefér a nyilasuralom idején az anyját védő focista bosszúból történő megnyomorításától az ÁVO-s tiszt életben hagyásáig sok minden.
Miről szól ez a regény? Az egyének alkotta történelemről. Nem tudja, nem is feladata magyarázatot adni arra, hogy a sok egyéni sorsból hogyan válhatott ilyen véressé ez az évszázad. Csak elmeséli. Ilyenek vagyunk. Gyilkolunk, életet mentünk, sokszor felváltva, indokolhatatlanul.
Kíváncsi lettem volna a miértekre. Az író felvállaltan saját történetét írja meg. Persze szemforgatás lenne azt mondani, hogy akkor ismernie kellene a motivációkat. Messze jobban ismeri múltját, mint sokunk. Messze bátrabban szembenéz vele, messze bátrabban felvállalja. De jó lenne legalább találgatni, miért. Miért nem látjuk, hogy az ’Eszme’ a valóságban eltorzul, miért akarjuk túlélni a haláltábor borzalmait, miért nem adjuk fel? Elzának könnyű, ő látja a jövőt. Ő tudja, hogy túl kell élni, mert hosszú élet vár még rá. De mi tartja életben azt, aki csak a pillanat borzalmait látja?
Minden nyűgünkkel együtt mégiscsak a második nemzedék vagyunk, aki nem látott háborút. Adja ég, hogy gyermekeink folytassák ezt a sort. Mit is láttak a nagyszüleink? Az első világháborút az ő szüleik harcolták meg. Ők megélték a gazdasági világválságot, a háborúba sodródás éveit, a második világégést, a kommunizmust a maga 56-os reményeivel, aztán beleöregedtek a Kádár-korba, és még élik a rendszerváltást. Láttak, temettek el halottakat. Sokat. Sokszor láttak, netán tettek olyat, amire nem lehetnek büszkék. Soha ne kelljen olyan alkukat kötnünk, mint nekik. Nem tudom, háborús viszonyok között, amikor a saját, sőt hozzátartozóink életéről van szó, olyan emberként tudnánk-e viselkedni, amilyennek gondoljuk magunkat. Felismernénk-e azt a pillanatot, amikor a szülőföld már nem a hazánk. Szabad- e vagy éppen kell-e összecsomagolni, és új életet kezdeni valahol máshol.
Szeretném továbbolvasni a történetet. Sőt, újraolvasni, a háború végétől napjainkig, részletesebben. Kepes András jól ír, szívesen olvasnám az ő tollából. Jól tapint rá a lényegesre, jól hámozza ki a zűrzavarból a megtartani, elmesélni érdemest. Olvasnék még tőle.

Írta: Vaszari Judit

Forrás: http://www.kikotoonline.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.