A három férfi sorsa – végigkacskaringózva a huszadik század magyar történelmén – hol összefonódik, hol szétválik. Egyetlen biztos pont van az életükben, Tövispuszta, ahová időről időre vissza-visszatérnek. Igaz, életútjukat követve ellátogathatunk a háború alatti Párizsba, az ötvenes évek Amerikájába, az ostrom szaggatta, forradalom hevítette, majd a szocializmus mindennapjaiba szépen lassan beleszürkülő és -fásuló Budapestre is. Bekukkanthatunk a fiatal értelmiségiek által valamiféle fura egzotikumként kezelt cigányputriba, rácsodálkozhatunk az erdélyi havasok kalibáira, alámerülhetünk a nyolcvanas évek undergroundéletébe, és részesei lehetünk egy tövispusztai Gárda-tüntetésnek is.

Kepes András nagyot merített, hiszen egyik szereplője bőrébe bújva (akinek identitását a szerző csak a könyv végén fedi fel) próbál valamiféle képet adni arról, hogy az egyes ember, a maga valójában, vagy ha úgy tetszik, legbelül, ott, a legalsó szinteken, hogyan próbálta túlélni a történelem változásait. („Ne hidd ám, hogy ti ártatlanok vagytok! Csak fiatalok. Még a bűnbeesés előtt!”) A könyvet bátran egy olyan ember kezébe adnám, aki előtt nem ismert a huszadik századi magyar történelem, hiszen kevésből is kitűnik, hogy a szerző valóban felkészült, és vélhetően alapos kutatómunkát végzett írás előtt, közben.
Nem részrehajló, nem foglal állást, szereplői pedig korántsem csak feketék vagy csak fehérek. Érezni, hogy a szerző le akart merülni egészen az ok-okozati összefüggések legmélyére, és rámutatni arra, hogy milyen erők, tapasztalatok, félelmek lökték az egyes egyént a később hibásnak vagy akár végzetesnek bizonyuló döntések felé. A könyv ugyanakkor nem mentes a közhelyszámba menő mozzanatoktól sem, így nagyon képeslapszerűnek és valahol unalmasan kiszámíthatónak éreztem, amikor egyik hősünk Párizsban croissant-t reggelizik (mi mást?), a zsidó Goldstein Dávid pedig Pestre költözvén Újlipótvárosban telepedik le (hol másutt?).

Mindent összevetve a könyv első harmadával szemben végig olyan érzésem volt, mintha nagyon csikorognának még a kerekek. Nem igazán akar beindulni a sztori, a szerző sokszor inkább leír, mint bemutat (nem nagyon tudok például mit kezdeni az olyan jelzős szerkezetekkel, mint a „nem igazán jó mozgású Dávid”), és mintha nem nagyon találná a helyét a saját maga által kreált világban.

Pedig jó szokásához híven történeteket mesél, sztorizik, sztorik füzérét nyújtja át az olvasónak, a varázslat azonban mégis elmarad.

A szerző, úgy igazán, a második világháborút követő eseményeknek, különösen pedig az ötvenhatos forradalomnak és az azt követő időszaknak a bemutatásánál talál rá a saját írói hangjára, és onnantól kezdve van valóban elemében. Külön kiemelném azokat a részeket, amelyek a nyolcvanas évek fásultságából kitörni igyekvők próbálkozásait igyekeznek visszaadni, meg persze a rendszerváltással kapcsolatos remények felvillanását, majd kihunyását, és azt a sor apró bonmot-t, amelyeket csak az ismerhet, akinek már vannak valós emlékei erről a korról.

Ha az egyszeri recenzens valamit halkan megjegyezhet, igazából ezzel a „hanggal” kellene folytatni legközelebb, mert hogy lesz legközelebb, abban különösebben nem kételkedem.